Volt egyszer egy Amerika...

www.szabadsag.ro

Volt egyszer egy Amerika, amely homályos kincsek kusza ígéretével mágnesként rántotta magához és nyelte el az óvilág álmodozóit, rablóit, szerencsétleneit és szerencselovagjait. Gyönyörű földjén véres történelem bontakoztatta ki eseménydús öt évszázadát. Először az őslakosság esett áldozatul a tengeren túlról jött civilizált fehér emberek mérhetetlen kapzsiságának. Ma ellátogathatunk a rezervátumokba és megtekinthetjük, mivé lettek: múzeumi néppé, amelynek kézműves csecsebecséit kegyes leereszkedéssel vásároljuk meg Santa Fé főterén.
Volt egyszer egy Amerika, amelynek álmot látó pátriárkái magasztos alapító okmányaikkal megteremtették a korlátlan lehetőségek hazáját, olyan időkben, amikor Európában még kelekótya királyok marakodtak egymás trónjáért.
Beleálmodták a rabszolgaság átkát is, szégyenbélyegül hagyva azt utódaikra.
Álom-Amerika földjén hány ezer fekete bőrű emberi lény ontotta vérét-verejtékét és lehelte ki Isten adta lelkét a fehér civilizáció láncai alatt? – ember meg nem mondhatja.
Volt egyszer egy Amerika, amely kalandvágyók, elégedetlenek tömkelegét csalogatta partjai felé a meggazdagodás délibábjával. A múlt és a jelen éhenkórászai, milliárdosai mind, mind ennek a földnek köszönhetik a tegnap küzdelmeit, a ma sóvárgását és a holnap ígéretét.
Apáink, nagyapáink felnéztek rá, irigyelték, vágytak utána.
Volt ébredező Amerika, türelmetlen Amerika, hősies Amerika, Hiroshima-Amerika, Vietnám és Korea és Berlin és Bagdad-Amerika.
Megrendült Amerika.
Volt egy önhitt, arrogáns Amerika, csodált, irigyelve utált és megvetett Amerika.
Hiszem, mert néha szükséges hinni: tegnap mindez megváltozott, elmúlt, feledésnek és megbocsátásnak itéltetett.
Tegnap egy színesbőrű férfi állt a chicagói őszben egy új Amerika ígéretével.
A tömeg könnyei, az Ámen-szerűen egy emberként mormolt „Yes, we can” refrének a jövőbe tekintés páratlan lehetőségét nyújtják ennek a földnek.
Obamára szavazott az a 106 éves atlantai anyóka is, akinek élete a tegnapi Amerika eleven bélyege. Színesbőrű nőként magában hordozta mindazt, ami a tegnapi napig elvezetett. Az elutasítást, a megvetettséget, de a harcot, a küzdelmet is.
A reményt is? – erre nem tudom mit mondjak. A 106 évvel ezelőtti Amerikában senki sehol el nem hitte volna, hogy egy napon egy színesbőrű lesz az elnök.
Sőt: még tegnapelőtt is sokan kételkedtek benne.
Sok minden zsúfolódott ebbe a napba: kevés gyöngyházfényű megbocsátás, ígéretek igazságának az ígérete, rajongás. Remény, hogy Amerikát talán mégis érdemes szeretni.
Jelentőségében, mindent átalakító erejének tekintetében november 4. felér szeptember 11.-el. Amerika már soha nem lesz ugyanaz, az arrogancia, a hamis felsőbbrendűség, az ordas erőszak tornyai ledőltek.
És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy Obama, mint elnök, hogyan teljesít a következő négy – esetleg nyolc évben. Maga a döntés, az amerikai nép döntése tette ezt.
Nem volt könnyű: félelmek, gátlások, bűvös erejű, lelket mérgező szavak özönén kellett ehhez túllépni. Kicsinyes önzésektől, gyerekes babonák sokaságától kellett a felnőtt ember magabiztosságával eltekinteni.
Sikerült. Tegnap Amerika megcáfolta a pesszimistákat és új lapot nyitott történelmében, olyat, amelyen – bízzunk benne - kevesebb lesz a félelem és igazolást nyer a remény.

Dobozok és tabuk Amerikában

www.szabadsag.ro

Az amerikai Alkotmányban rögzített szólásszabadság érdekes módon nyilvánul meg manapság. Amerikai adófizető polgárként a nyilvánosság előtt szinte bármilyen álláspontot képviselhetsz, a törvény szempontjából pedig még kevesebb a korlát.
Ennek egyenes következménye, hogy amerikaiként illik tisztelni a másik ember másmilyen álláspontját, akkor is, ha messzemenően nem értünk egyet vele.
Ebből viszont az következik, hogy amint valamelyik fronton valamilyen módon megnyilvánulsz, azonnal „dobozolnak”. És sajnos, szinte ez az egyetlen következmény.
Vegyük példaként az abortusz kérdését, amely egyike az eldöntetlen vitáknak (és így már nem is fog eldőlni soha). Ha mondjuk XY diáklány, barátnőivel együtt abortusz-ellenző (azaz amerikaiul: pro-life), törvényadta joga, hogy bármilyen békés módon ezt a meggyőződését kinyilvánítsa, utcai megmozdulással, szórólapokkal, művészi happeningekkel stb.
Évfolyamtársa, ZT viszont abortusz-párti, azaz amerikaiul: pro-choice. Ő is ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik.
És miután mindkét fél elmondta, elszórólapozta stb. a magáét, a külső szemlélő szempontjából – a szokásos, egyénenkénti szimpátia- vagy antipátia-rezdüléseken túl – mindketten belekerülnek a megfelelő biztonságos, jól címkézett dobozba. XY pro-life, ZT meg pro-choice.
És ennyi.
Ez a dobozolhatóság számtalan kérdéskör mindmegannyi frontharcosára érvényes, az álláspontok hangoztatásán-felmutatásán túl nehéz bármit is tenni, bárkit bármiről meggyőzni, hiszen az nagyjából azt jelentené, hogy én, mint meggyőző, nem tisztelem a másik ember másféle véleményét, illetve a jogát, hogy azt velem egyenlő hangerőn hangoztassa.
A közvélemény előtt azonban vannak jelentős, erős kivételek, megbélyegző, pestises hatású jelzők-dobozok, amiket jobb elkerülni. Ezekre szeretnék most – a célegyenesbe jutott elnökválasztás margóján – egy kis röntgenfényt vetni, a teljesség igénye nélkül.
Első listánkon a rasszizmus.
Amerikában, Istennek hála, felnőtt egy olyan generáció, amely a különböző fajok és népek jelenlétét, egyenlőségét óvodás korától kezdve megtapasztalhatta, mint mindennapi, természetes, magától értetődő jelenséget. Ezért ma már a faji előitélet – amely még ötven évvel ezelőtt is mindenütt jelen volt és olykor egészen brutálisan meg is nyilvánult – kivételesen butának, értelmetlennek és helytelennek hat.
Nem azt akarom mondani, hogy Amerikában jelenleg nincs rasszizmus. Sőt, sajnos még mindig nagyon sok van belőle. De már jó ideje nem számít szalonképes, vállalható magatartásnak, a rasszistát lenézik, elitélik, kiközösítik. Ezért ügyelni kell a politikai tevékenység során is az esetleges felhangokra, a szavak értelmezhetőségére. A mostani kampány során számos – meglehetősen hajától fogva rángatott – kísérlet történt arra, hogy a jelöltek és környezetük valamelyik elszólását erre a mocsaras területre sodorják. És itt piros pontot kell adnom mindkét jelöltnek, mert ők minden egyes alkalommal a józan álláspontot képviselték, nem engedték belerángatni a diskurzust a rasszista ingoványba, még akkor sem, amikor ez egy kis rájátszással előnyös helyzetbe hozta volna őket.
Második helyezett a listán az arab – muzulmán – terrorista fogalomláncolat.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a három fogalom összekapcsolását a magam részéről nem helyeslem. De mivel mások – sőt, errefele elég sokan – megteszik, kénytelenek vagyunk a kapcsolat létezését tudomásul venni, és valamiképpen kezelni.
A kampány egyik emlékezetes pillanata – azt hiszem, erről még sokat fognak beszélni – az a McCain-rendezvény volt, amelyen a hallgatóságból egy középkorú hölgy felállt, és kifejtette, hogy nem bízik Obamában, mert – (kissé félve tette hozzá) – mert Obama arab.
Ez a kisebbik csattanó. A nagyobbik McCain válasza volt, amely szerint ez nem igaz, Obama rendes családapa...
Hadd ne firtassuk a fogalomzavart, azt, hogy az arab és a rendes családapa nem egymás ellentéte, nem zárja ki egymást. Tegyünk fel inkább egy sokkal izgalmasabb kérdést: ÉS HA ARAB LENNE?
A kampány egyik legütősebb pletykája az volt, hogy Obama muzulmán. Minden komoly megszólaló igyekezett cáfolni, úgyhogy ismét itt a kérdés:
ÉS HA MUZULMÁN LENNE?
Én belátom, hogy 2001. szeptember 11. sokat nyom a latba, és hogy az iszlám terrorizmus sem segít a dolgon, de mégis érdemes elrágódni a helyzeten:
Lehetséges, hogy Amerika – miután sikeresen leküzdötte az évszázados előitéleteket, miután eljutott oda, hogy színesbőrű elnökjelöltje és női alelnökjelöltje lehet, belebotlik ebbe az átlátszó kérdésbe, olyannyira, hogy a fenti, nagybetűs kérdéseket csak igen kevesen merik nyilvánosan feltenni?
Ha már a terrorizmusnál tartunk, hadd mutassak rá egy másik érdekes szempontra.
William Ayers a Chicagói Egyetem professzora.
A hatvanas években, annyira felháborodott a vietnami háború kapcsán, hogy robbantgató terrorista csoportot szervezett. Egy eljárásrendi baki miatt nem itélhették el.
És az ártatlansági vélelem – az igazságszolgáltatás és az intézmények működése szintjén – annyira működik, hogy Ayers simán egyetemi tanár lett, annak ellenére, hogy mindenki tudta mit tett, ő maga soha nem tagadta, és nem is bánta meg egykori cselekedeteit.
Mivel nem itélték el, úgy kellett kezelni őt, és úgy is kezelték, mintha mi sem történt volna. A közvélemény szintjén persze, ez nem így működik, Ayerst manapság a képernyőkön, a politikai gyűléseken és mindenhol nyilvánosan terroristaként emlegetik.
Harmadik a listán a szocializmus.
A fogalom felmerült, mert Obama baloldali politikáját, főleg adópolitikáját egyesek szocialistának tartják. Van is benne valami, de ha a csődbejutott bankok állami „kiváltása”, magyarán: államosítása, mint jellegzetesen szocialista intézkedés nem volt gond, akkor nem látom, miért olyan zavaró egy olyan adópolitika, amely elsősorban a kiskeresetűeket hozza előnyös helyzetbe.
És ehhez már csak egyvalamit tennék hozzá: ha az átlagos amerikai irtózik a szocializmustól, elsősorban a saját átlagosságától kellene irtóznia.
Mert semmilyen gazdasági intézkedés, semmilyen politika nem áll olyan közel a szocializmushoz, mint az átlagosság imádata, a középszer tisztelete. Az a 16 év, amit egy „szocialista köztársaságban” leéltem, elég ahhoz, hogy tudjam mit jelentenek az olyan címkék, mint az „egészséges származás”, „munkás-paraszt szülők gyereke”, és általában a szocializmus egyformásító, átlagosító gondolkodásmódja, amely mindenkor a középszert eszményesíti.
Az én füleimnek az „average hockey-mom” és a „Joe Sixpack” kínosan hasonlóan szól, mint a „rendes proletár szülők gyereke”.

Én – amerikaiként – nem lennék büszke átlagosságomra, nem akarnám azt, hogy az országot hozzám hasonló átlagos emberek vezessék. Sőt, arra törekednék, hogy a Fehér Házba szavazatommal egy minél kiválóbb, minél elitebb embert juttassak.
Vigyázat, szocializmus! – a gondolkodásmódunk sokkal inkább befolyásolja jövőnket, mint a pillanatnyi gazdasági döntések. Az utóbbiak a konjunktúra szülöttei, és a körülmények változásával jönnek vagy mennek. A gondolkodásunk és az értékrendünk viszont sokkal maradandóbb, hatása ellen nehezebb küzdeni!
Utolsó, és ezúttal ellenkező előjelű fogalmunk a hazafiasság.
Amerika teljes egésze – néhány ritka kivételtől eltekintve – hazafi, a patriotizmus itt annyira kötelező, mint a Holdon az űrruha.
Ha van kontraszt, az csak a hazafiak és a még hazafibbak között van.
Ennek fura következménye az, hogy itt a legnyálasabb, a legmantraszerűbb szólamokat is komolyan mondják és komolyan hallgatják.
Először augusztus végén (ideérkezésem napján), a Demokrata Párt konvencióján figyeltem fel erre: néhány felszólaló olyan dolgokat mondott, amilyeneket odahaza legfeljebb Vadim és Păunescu verseiben olvashatunk – ha épelméjűek vagyunk, akkor harsányan röhögve.
Jó ideig nem tudtam napirendre térni a jelenség fölött, mindig vártam a közönség soraiból feltörő kuncogást, legalább egy gúnyos mosolyt. És nem jött.
Jött a komoly, helyeslő bólogatás. Már kezdem megszokni, hogy itt a szólamok is komoly mondatoknak számítanak.
El lehet mondani, halálkomolyan, országos szórású rádióműsorban, tévében, hogy „Amerika a legjobb, legpozitívabb erő a világtörténelemben”, hogy „Amerikának Isten által kijelölt feladata a világban terjeszteni a szabadságot és a demokráciát”. Senki sem fog hahotázni.
Már én sem hahotázok, inkább félek – tessék megkövezni, de a szólásszabadság jegyében elmondom miért.
Azért, mert ezek a mondatok kínosan ismerősek. Ilyen meggyőző erővel, ilyen komolysággal zúghattak annak idején a Római Birodalomban is, amely ugyanolyan jóhiszeműen exportálta a Pax Romanat, a római békét, jólétet és kultúrát, egy egész sor olyan népnek, amely ugyanúgy nem kért abból, mint ahogyan ma sem kérnek az amerikai demokráciából. Aztán az egész nagy birodalom, a világ ura, belülről megrohadt, és összeomlott.
Szeretném azt hinni, hogy ez azért még odébb van, bár néha egészen elkeserítő mondatokat olvasok – még a Szabadság hasábjain is.
Kedves Hawaii levelezőnk, László Judith úgy látja, egészen nagy tömegek szavaznak kizárólag a hasuk, a pénztárcájuk függvényében.
Ha ez igaz, ha az amerikai adófizető polgárt csak az érdekli, hogy legyen meg mindene, és egyébként hagyják békén, akkor mi most egy szomorú világ legszomorúbb országában élünk.
Bízom benne, hogy nem így van (lehet, Hawaii-ból úgy látszik, itt, Indiana-ban kicsit jobb az összkép), bízom benne, hogy az a belülről való megrohadás és összeomlás még jóval odébb van. És remélem, azok is bíznak benne, akik elmennek majd voksolni november negyedikén.

Amerikai foci

Aki nem látott amerikai focimeccset, annak nem lehet fogalma róla, mekkora őrület itt ez a sportág. A legfeltűnőbb talán az, hogy nemre, korra való tekintet nélkül mindenki megvadul tőle.
A Notre Dame Fighting Irish egyelőre jól megy, a négy legutóbbi meccsből hármat megnyert a csapat.
Az egyetem bármit megtesz a csapatért, és nem csoda, hiszen onnan származik az intézmény pénzének egy elég jelentős része, a Notre Dame a focinak köszönheti hogy óriásit fejlődött, hogy Amerika első húsz egyeteme között van, hogy úgy emlegetik, mint a katolikus Harvardot.
De a focicsapat körül egyébként is sok minden forog, főleg érzelmek. Emlékszem, elköltöző családhoz mentünk - hirdetés alapján - bútort vásárolni, és a hölgy mindent eladott bagóért, de a focicsapat címerével ellátott lábtörlőt semmi pénzért...
Egyfajta élmény tévében nézni ezt a rendkívüli módon fizikai kontaktusra, ütközésre épülő, már-már brutális sportot.
Egészen más viszont látni a népünnepélyt, ami a meccset körülveszi.
Előre figyelmeztettek minket, szombaton ne menjünk az egyetem közelébe, meg se próbáljunk parkolóhelyet keresni.
Úgy adódott, hogy mégis oda kellett mennünk, mert a kórus standján árultuk a hamburgert, hot dogot, ilyesmit.
Eldöntöttük, hogy azért sem gyalogolunk odáig, felemás megoldást választottunk: az egyik viszonylag közeli nagyáruháznál parkoltunk, onnan már csak kb. 1 kilométert kellett baktatni.
Az annál közelebbi üzletek már jó pénzért árulták a parkolóhelyeket, és nem csak ők, a háztulajdonosok is kiadták a gyep szélét - nem ingyen.
Sörsátrak, hamburgeres sátrak, füst, kiabálás, pár részeg ember, hangos zene...
Ismerős?
Igen, kicsit olyan volt, mint tíz otthoni sörfesztivál egybegyúrva.
A ceremoniális része is figyelemre méltó. Már egyébként is úgy kezelik a játékosokat, mint az államfőket szokás, az egyetemen leállítják a forgalmat, ha éppen baktatnak át az öltözőből a pályára edzeni. Nem csoda, néhányuk éveken belül dollármilliókat fog keresni.
A meccs előtt két órával levonul az aranykupolás főépületből az egyetem vezetősége, a csapat, és a legnagyobb fúvószenekar, amit életemben láttam. Huszonhárom szuszafont (óriási, vállon cipelendő tubafajta) számoltam meg. A zenekar egyenruhában, a többiek öltöny-nyakkendő szerelésben végigvonulnak a campus központi parkján az üdvrivalgó tömeg sorfala között.
Az égen két F-akárhányas vadászgép cikáz ide-oda (az egyetem területén működő légirajból), minden elképzelést felülmúlóan hangos gépek. Én rockzenész létemre igazán hozzászoktam a nagy hangerőkhöz, de majd beszakadt a dobhártyám...
Nem láttam a meccset a stadionból, akik bemerészkedtek, azok se sokat láttak, hiszen a sokezer diák egytől egyig lábon állva izgulja végig az eseményt, és az óriási stadionban, komoly távolságból, ráadásul fentről, száz ugrándozó diák feje között leskelődve nem sok minden látszik, főleg nem az az ovális izé, amit futballabdának neveznek errefele.
Mazsorettek, üvöltő skót dudák, üvöltő tömeg, a fúvószenekar időnként eljátsza a Csillagok Háborújából a birodalmi indulót...
Az az érzésem, a népünnepély fontosabb, mint ami a pályán történik, hiszen száz meg száz ember nézi végig a játszmát a stadion mellett, kívül, tévében.
Engem azért nem tudna annyira magával ragadni a dolog. A meccset fél szemmel megnézem, de ha lehet otthon.
Már csak egyvalamit súgnék meg: egyik komoly ambícióm, hogy megértsem a másik nagy amerikai őrületet, a baseballt. Fogalmam sincs, miről szól az a játék. Ha majd kiderült, megírom.

Öt hét a választásig

www.szabadsag.ro

Az alelnökjelöltek vitáját nézve eszembe jutott egyik középiskolai osztálytársnőm, akin feleléskor mindig jót szórakoztunk. Ha felszólították, talpraugrott, felöltött egy jellegzetes, kifejezéstelen arckifejezést, és monoton hangon elkezdte mondani. Mi pedig betűről betűre követhettük a könyvben.
Valahol mindig csodálkoztam a magolókon, ezeken a rendkívüli memóriájú embereken, akik képesek több oldalnyi szöveget szóról szóra megtanulni. Sajnos, amellett, hogy memóriájuk kitűnő, a legtöbben nagyon buták, az analitikus-szintetikus gondolkodásra képtelenek, hiszen az értelemszerű tanulás sokkal könnyebb és eredményesebb mint a magolás – feltéve, hogy valaki képes rá.
Sarah Palin rendkívüli magoló, memóriája döbbenetes. A vita első felében úgyszólván végig egy betanult szöveget hallottunk tőle, sajátságos széles mosolya kíséretében.
Teljesen mindegy volt, hogy amit mond, annak van-e köze vagy sem az éppen feltett kérdéshez. Egy-egy paragrafus végén megállt, majd az újabb kérdés után ugyanott folytatta, nem is tagadva, hogy nem a kérdésre válaszol.
A szomorú az, hogy csapnivaló teljesítménye nem sok McCain – Palin rajongót tántorított el. Egyrészt a szövege – betanult szövege – jól meg volt írva, azt tartalmazta, amit nagyon sok amerikai igencsak szeret hallani. Másrészt meg, akik kételkedtek képességeiben, azok ennél sokkal rosszabb teljesítményre, bakikra, súlyos hibákra számítottak.
Ellenfele, Joe Biden elkerülte a legnagyobb csapdát: bőbeszédű létére sikerült visszafogott hangnemben folytatnia a vitát, és ami a legfontosabb, nem alázta meg semmilyen formában sem Palint, amit sokan igen rossz néven vettek volna.
Aztán persze, jött a szaksajtó, és alaposan kivesézte az elhangzottakat.
Alapjában véve, el kell mondani, hogy a kampány, a vita hangneme teljesen más, mint amit Romániában lehet hallani. Amerikában a demokrácia hosszú története kiérlelt egy bizonyos fokú politikai kultúrát és egy annak megfelelő diskurzust.
Errefele a tipikus bukaresti politikust a szokásos anyázós stílusával pillanatok alatt lesöpörnék a pódiumról.
Itt elhangzanak a számok, a konkrét tervek, dátumok, törvénycikkelyek, összegek és százalékok, és ami még job: nem lehet halandzsázni.
A media azonnal mindent ellenőriz, minden adatot, állítást szakértői vizsgálatnak vet alá és közli: igaz, részben igaz, nem éppen igaz, vagy… sima hazugság.
Szeretném azt hinni, hogy ezek a nagyon komoly érvek végül döntő szerephez jutnak, mielőtt az amerikai polgárok leadják voksukat.
Mert van egy igencsak ijesztő perspektíva: az, hogy a megválasztott McCain viszonylag rövid idő után hirtelen meghal, és Sarah Palin lesz az Amerikai Egyesült Államok elnöke.
Attól pedig a jó Isten óvja és mentse meg ezt az országot, és az egész világot, mert az Ovális Irodában a magolás nem sokra vezet.
Egyelőre a felmérések azt mutatják, hogy nagyon sok amerikai nem értelmi, hanem érzelmi alapon dönt. Akinek Palin valamiért rokonszenves, annak mintha nem jutna el a tudatáig iszonyú butasága, tájékozatlansága, és a veszély, amit ez jelent.
Mind Obama, mind Biden rendkívül tanult ember, és azt hinnénk, kettejük szellemi fölénye meggyőzően hat, ha a másik oldalon csak a McCain szürkeállománya ellensúlyozza azt. De sajnos nem így van. Elég szomorú tény, de tény: az átlagos amerikai büszke átlagosságára. Arra, hogy nem tartozik az elithez, hogy nem a Harvardon végzett, hogy nem vitte túl sokra az életben. És ebben az összefüggésben Obama elit gondolkodása, tanultsága és stílusa kimondottan ellenszenves nekik. Másrészt, Biden akkora tapasztalattal rendelkezik, amekkorával kevesen, ennek viszont mostanában elég negative csengése van, még akkor is, ha tapasztalatával kellőképpen ellensúlyozza Obama politikai zöldfülűségét.
Sokan szeretnék ugyanis, ha a jelenlegi, becsontosodott washingtoni elit eltűnne már a porondról, és Biden elég régóta koptatja a szenátusi foteleket.
A gazdasági válság egyelőre a demokraták malmára hajtja a vizet, még akkor is, ha az átlagos amerikai polgár nem nagyon érzi a hatását: a benzin nem drágább, az árak nem igazán nőttek, a munkahelyek számának csökkenése is csak az utóbbi egy-két év tempóját követi.
Pánikhangulat viszont van, és az üzleti szféra, a részvényesek, a tőzsdebárók alaposan megizzadtak az elmúlt két hétben.
A választásokig még öt hét van, a felmérésekben Obamaék pár százalékkal vezetnek, előnyük lassan nő.
Persze, a felmérések nem feltétlenül egyeznek azzal, ahogyan az urnáknál döntenek majd a polgárok: rendkívüli tesztje lesz ez mindenféle toleranciának: aki a kérdező riporternek azt mondja, hogy szívesen szavazna egy színesbőrű elnökre, vajon a szavazófülkében is úgy gondolkodik?Majd elválik…

Amerikai rulett

www.szabadsag.ro

Érdekes játékról beszélünk: adott egy fogyasztói életmódra épülő ország – jelenleg gazdasági mélyrepülésben, és egy egész sereg megold(hat)atlan gonddal küszködve. Adott egy elnökválasztás, amelyben az egyik jelölt kiszámíthatóan rossz, a másik kiszámíthatatlanul szimpatikus.

Tessék szavazni.

Az elmúlt hetek szépen érzékeltették, milyen festői interlúdiumokkal, hirtelen kanyarokkal tarkított ez a rulettjáték.

A republikánusok aggastyánkorú elnökjelöltje úgy gondolta, hogy az alelnöki pozícióba valaki fiatalt és érdekest kellene javasolnia. Előszedte Sarah Palint, aki ha semmi másnak nem, ennek a két kritériumnak tökéletesen megfelelt.

Egy álló hétig a csapból is Palin folyt, Amerikában nehéz volt úgy bekapcsolni a tévét, hogy ne őt lássuk, amint két gúnyos mondata között a fogsorát nyalogatja.

A média és a szórakoztatóipar iszonyúan gyorsan reagált: napok alatt megjelentek a Palin-babák, a humoristák maradéktalanul feldolgozták szavait, az optikusok meg hatalmas plakátokkal hirdették: van Palin-szemüvegünk!

Aztán amint az érdekessége elmúlt, a Palin-lufi lefújódott, két napja alig látni őt. Kezd viszont megjelenni a képernyőkön ellenfele, az eddig úgyszólván láthatatlan Joe Biden.

Mindennek a tetejébe, beütött egy gazdasági káosz, több pénzintézet csődöt mondott, további néhány alatt inog a talaj. Obama csapata üti is rendesen a vasat: íme hova vezet a republikánus kormányzás!

Lassan az is várható, hogy az egymagában kampányoló kvázi-amatőr politikusnak számító Palin beszédei, tömegtalálkozói során elereszt majd egy-két kapitális butaságot is.

Lehet, hogy nem túl tisztességes ez így részemről, de csendben remélem, hogy ez a tendencia marad továbbra is, és a felmérésekben látható 45 – 45 százalékos holtverseny lassan elbillen Obama javára.

Elmondom mi zavar a republikánus duóban.

Sarah Palin egyvalamiben nagyon hasonlít Obamára: mindketten olyan emberi jelenségek, amilyenek csak Amerikában lehetségesek.

Obama kenyai muzulmán apától és fehér anyától származó, Indonézia és Hawaii között gyerekeskedő, tinédzserként lázadó jogi zseni, aki fiatal harvardi végzősként jól fizető kényelmes állások helyett kényelmetlen, kevés pénzzel járó közösségszolgálatra adta fejét.

Ilyen sem Európában, sem másutt nincs.

Sarah Palin konzervatív keresztény, öt gyerek anyja, katolikus-pünkösdi-szabad keresztény vallásos háttérrel, karrierista, szépségkirálynő, tehetséges kosárabdázó, szenvedélyes vadász, politikus.

Ilyen sincs sem Európában, sem másutt.

Viszont ha Obama, mint furcsaság nem sugall negatívumokat, Palin elgondolkoztató.

Nehezen fér be ugyanis a józan ész kereteibe, hogy valaki szentnek tartja az életet, olyannyira, hogy orvosi tanács ellenére is megszüli ötödik, Down-kóros gyerekét, de ugyanakkor szerelmes a lőfegyverekbe, szarvasra vadászik, büszke arra, hogy első nyulát tízévesen lőtte.

Még akkor is, ha a vadászat Alaskában kötelező hagyománynak számít.

Nehezen elképzelhető, hogy valaki meggyőződéses keresztény, konzervatív elveket vall, de ugyanakkor tetemeken átgázolva építi karrierjét, könyörtelenül eltávolítva mindazokat, akik útjában állnak, vagy nem helyeslik elképzeléseit. Nekem ez azt sugallja: Palin nem gondolja végig a saját meggyőződéseit, elveit divatok-hagyományok-közösségi elvárások alapján alakítja. Ha egy-két dolgot következetesen átgondolna, hamar rájönne, hogy következetlen, hogy gondolatai, elvei és életstílusa több ponton ütköznek.

Mi több, Palin tájékozatlan. Az amerikai kommentátorok zöme igyekezett jelentéktelennek minősíteni azt a tényt, hogy fogalma sincs arról, mi a Bush-doktrína. Úgy érveltek: az amerikaiak zöme úgyszintén nem tudja azt.

Ezzel akár egyet is értenék, de hadd folyamodjak egy analógiához: ha a kolozsvári utcákon találomra megállított személyek zöme nem tudja, mi az, hogy cisz-moll, nem gond. De ha egy zenész nem tudja ugyanezt, az már baj. Hasonlóképpen, egy politikus – alelnökjelölt! - is bajban van, ha nem tudja mi a Bush-doktrína.

John McCaint tisztességes, jóhiszemű embernek tartom, aki valóban hisz abban, amit hirdet: jellegzetes republikánus program, konzervatív értékek stb. Ahogy Obama mondaná: újabb Bush-mandátum.

Csupán egy gond van vele: a temperamentuma.

Tessék csak megfigyelni a testbeszédét, azokat a hirtelen lökő, eltaszító mozdulatokat.

Úgy gondolom, Amerika nagyon rossz lóra tesz, ha a Fehér Házat egy impulzív aggastyánra és egy mesésen tájékozatlan, gátlástalanul karrierista nőre bízza.

Apropó nő: nem pejoratív szándékkal említem Sarah Palin nemét, de muszáj megemlítenem valamit: Amerika egyik jellegzetessége, hogy a nemi-faji stb. jogok lassan változnak pozitív irányba (bár legalább változnak!), viszont annyit beszélnek azokról, hogy a külső szemlélő csömört kap tőle.

Palin kapcsán a nőkről, női jogokról annyi kerekasztal, monológ és szakértés folyt az elmúlt napokban, hogy az ember azt hinné, Amerika egy szexuálisan szegregált társadalom, ahol a nők külön fajt képeznek, holott erről szó sincs.

Visszatérve a kampányra: az alapgondolatokat mindkét fél lefektette, szinte minden területen, viszont egyelőre kevés szó esett a részletekről, a konkrét megvalósítás módozatairól. Valahol érthető, hiszen minél később fedik fel a változtatás módszertanát, annál kevésbé valószínű, hogy esetleg visszakozni, gyökeresen változtatni kell azon, ha a körülmények úgy alakulnak (például beüt egy gazdasági válság). A média viszont lassan kezdi követelni azokat a bizonyos részleteket, mert amíg azok hiányoznak, úgyszólván meddő vita folyik, amelyben mindkét fél mantraszerűen ismételgeti a maga szólamait.

Addig nincs esély értelmes, megfontolt döntésre, komoly érvek hiányában, pusztán szimpátiára, vélekedésekre alapozva szavazni nem józan választás, hanem hazárdjáték, amerikai rulett.

Pár szó az itteni kóruskultúráról

A Notre Dame egyetem liturgikus kórusa a legjobbak között van, országos szinten. Nagyon érdekes számomra megmártózni ebben a teljesen másféle kóruskultúrában, a túlnyomórészt idegen repertoárban.
Tegnap nagyon fárasztó próbánk volt. Általában a csütörtöki próba nem egy piskóta: a bazilikában, a kórusemelvényen, állva szorongunk bő két óra hosszat. Ehhez képest tegnap szinte kizárólag nehéz passzázsokkal, kínlódós részekkel foglalkoztunk.
A repertoár zöme az angolszász és az amerikai kórusirodalomból épül fel, elég szép számban tartalmaz kortárs darabokat.
A bemelegítő-hangoló gyakorlatoknak nincs semmi köze ahhoz, amit én eddig tanultam, illetve 8 éves karnagyi pályafutásom alatt alkalmaztam. Az igazat megvallva, egy egész sor dolognak nem igazán értem a lényegét, nem tudnám megmondani, hogy a sok diatonikus skála (oda-vissza) mitől jó, leszámítva azt, hogy bizonyos lépéseket kitisztít - amire vannak sokkal jobb módszerek is.
Ezt persze, nem kritikaként említem, hiszen a kórus nagyszerűen szól, ami azt jelenti, hogy az én felfogásomtól függetlenül, a módszer messzemenően eredményes.
Az amerikai fiatalok iszonyúan kínlódnak a latinnal. Nagyon nehezen találják el a helyes magánhangzó-árnyalatokat, hogy a mássalhangzókról (főleg a t es az r szól szörnyen) ne is beszéljünk.
Szerencsére a karnagy, Gail Walton általában nem hagyja annyiban a dolgot.
A tanulási módszerek is érdekesek, a nehezebb dolgokat számolva sajátítják el. Ez úgy történik, hogy a dallamot éneklik, de szöveg helyett számolnak. Pl. négy negyedben egy-egy szám jut minden negyedre: one - two - three - four. Ha nyolcadok vannak, akkor one - and two - and three - and four -and.
Viszonylag rendszeresen szerepel a csapat. Egyrészt minden vasárnap a tízórás szentmisén éneklünk, néha a vesperáson is, másrészt minden pénteken van úgynevezett bookstore concert, ezeken általában a kórus fele szerepel egyszerre, a két fél váltogatja egymást: bevonulunk az egyetem óriási könyvüzletébe (állandóan tömve van, olyan forgalma van, mint mondjuk a kolozsvári Central áruháznak), felállunk félkörbe és 6-8 darabot előadunk.
Furcsaságok: a vasárnap reggeli mise előtt próba, az előtt meg: reggeli. Utóbbi úgy néz ki, hogy az ezzel megbízott tenor srác, Josh a csütörtöki próbán megnevezi azt a 6-7 embert, aki vasárnap reggel ellátja a népet fánkokkal, kiflikkel, üdítővel, egyéb borzalmas, állítólag ehető készítményekkel. Illik az eseményen részt venni... azért mi, ha ott is vagyunk, enni valahogy mindig elfelejtünk, inkább otthon reggelizünk.
Más.
Rögtön az első hétvégén, miután felvettek, focirangadó volt és eszméletlen őrület emiatt a campuson.
Erre majd még visszatérek. A lényeg az, hogy a kórus bérelt standon árulta a hamburgert, hot dogot, üdítőt stb. Elég szép pénz gyűlt össze...
Lehet, hogy ezt odahaza is alkalmazni kellene: ha már a zenész nincs megfizetve, adjunk neki lehetőséget rá, hogy ilyen hülyeségekkel keresse meg a pecsenyérevalót...

Otthoniasodunk...

Immár több mint két hete vagyunk itt, és egyelőre nem panaszkodom a dolgok állására. Sőt, akár azt is mondhatnám: szeretem itt, Mishawakában, ebben a nyugis környezetben. Amikor megérkeztünk, jó pár óra repülés után kissé félálomba merülve szemléltem a tájat. Zoli (Toroczkai Zoltán professzor) hozott el a chicagói reptérről, a kocsi rádiójában éppen zajlott a demokrata párti konvenció. A táj errefelé meglehetősen hasonlít az erdélyire, csak jóval laposabb. Amolyan partiumi.
Egy éjszakát Zoliéknál töltöttünk, aztán másnap beköltöztünk bérelt lakásunkba itt, a Hickory Road-on. Ahhoz képest, hogy bérlakás-komplexum, nagyon jó, rengeteg zöld van itt, számtalan mókus futkos ide-oda, de nyuszit, vadludat, görényt, egyebeket is lehet néha látni.
Két napig Zoli és felesége, Ági hordoztak ide-oda, aztán nekiálltunk a kocsivásárlásnak.
Istenem, azok voltak a legrosszabb napok. Sógornőmékkel, Erzsóékkal megvitattunk minden egyes ajánlatot, napokon keresztül úgyszólván csak ezzel foglalkoztunk. Az egyetem szerencsére gyalog is megközelíthető (na azért közel nincs: 4 kilométer, olyan 45 percnyi gyaloglás).
Aztán múlt kedden meguntuk a dolgot. Zoli kölcsönadott kocsijával lehajtottunk a McKinley útra, leparkoltunk egy üres helyen és becserkésztünk néhány autókereskedőt.
Végül egy 1994-es évjáratú Honda Accordnál kötöttünk ki.
Kocsival itt lehet élni. Anélkül nem. Ez ilyen egyszerű, el nem tudom képzelni, mihez kezd ez az ország, ha a kőolajtartalék hamarabb fogy el, mintsem hogy alternatív energiaforrást találjanak...
A legtöbb formaság meglepően egyszerű volt és két nap alatt megszoktam, hogy itt az eladók meg a hivatalnokok alapállásban kedvesek, szolgálatkészek.
Csak a jogosítvány és a gépkocsi-beiratás ügye megy nehezebben, de annak is megvan a maga magyarázata: a BMV (Bureau of Motor Vehicles) állami hivatal, alkalmazottainak munkahelye bombabiztos, megengedhetik maguknak, hogy mogorvák és szőrszálhasogatók legyenek. Na de ez is a végkifejletéhez közeledik, hiszen ügyfelük ezúttal romániai viszonyokon edzett fickó, semmi hasonlóval errefele nem találkozhattak...
Feleségestül felvettek a liturgikus kórusba (elég híres, profi együttes), ott is elég sok furcsasággal találkoztunk.
Általában véve viszont az az érzésem, hogy a sok bizarr dolog zöme nem hiába van úgy. Mindennek oka van. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megfelel az én erdélyi agyamnak, de belátom, hogy nem véletlenül van úgy. Ezekre majd még visszatérek, van néhány egészen jellegzetes példám.
Tegnap szeptember 11 volt és persze, a csapból is a megemlékezések folytak (felvásároltuk olcsón Sameet, egy elutazó indiai poszdok cókmókját, azóta van tévénk, sőt, dvd-lejátszónk is).
Főzünk, rendszeresen, és búcsúzóul muszáj megdöntsek egy tévhitet: Amerikában LEHET finomakat enni. Csak persze nem vendéglőkben, gyorskajáldákban. Főzni kell.