Dobozok és tabuk Amerikában

www.szabadsag.ro

Az amerikai Alkotmányban rögzített szólásszabadság érdekes módon nyilvánul meg manapság. Amerikai adófizető polgárként a nyilvánosság előtt szinte bármilyen álláspontot képviselhetsz, a törvény szempontjából pedig még kevesebb a korlát.
Ennek egyenes következménye, hogy amerikaiként illik tisztelni a másik ember másmilyen álláspontját, akkor is, ha messzemenően nem értünk egyet vele.
Ebből viszont az következik, hogy amint valamelyik fronton valamilyen módon megnyilvánulsz, azonnal „dobozolnak”. És sajnos, szinte ez az egyetlen következmény.
Vegyük példaként az abortusz kérdését, amely egyike az eldöntetlen vitáknak (és így már nem is fog eldőlni soha). Ha mondjuk XY diáklány, barátnőivel együtt abortusz-ellenző (azaz amerikaiul: pro-life), törvényadta joga, hogy bármilyen békés módon ezt a meggyőződését kinyilvánítsa, utcai megmozdulással, szórólapokkal, művészi happeningekkel stb.
Évfolyamtársa, ZT viszont abortusz-párti, azaz amerikaiul: pro-choice. Ő is ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik.
És miután mindkét fél elmondta, elszórólapozta stb. a magáét, a külső szemlélő szempontjából – a szokásos, egyénenkénti szimpátia- vagy antipátia-rezdüléseken túl – mindketten belekerülnek a megfelelő biztonságos, jól címkézett dobozba. XY pro-life, ZT meg pro-choice.
És ennyi.
Ez a dobozolhatóság számtalan kérdéskör mindmegannyi frontharcosára érvényes, az álláspontok hangoztatásán-felmutatásán túl nehéz bármit is tenni, bárkit bármiről meggyőzni, hiszen az nagyjából azt jelentené, hogy én, mint meggyőző, nem tisztelem a másik ember másféle véleményét, illetve a jogát, hogy azt velem egyenlő hangerőn hangoztassa.
A közvélemény előtt azonban vannak jelentős, erős kivételek, megbélyegző, pestises hatású jelzők-dobozok, amiket jobb elkerülni. Ezekre szeretnék most – a célegyenesbe jutott elnökválasztás margóján – egy kis röntgenfényt vetni, a teljesség igénye nélkül.
Első listánkon a rasszizmus.
Amerikában, Istennek hála, felnőtt egy olyan generáció, amely a különböző fajok és népek jelenlétét, egyenlőségét óvodás korától kezdve megtapasztalhatta, mint mindennapi, természetes, magától értetődő jelenséget. Ezért ma már a faji előitélet – amely még ötven évvel ezelőtt is mindenütt jelen volt és olykor egészen brutálisan meg is nyilvánult – kivételesen butának, értelmetlennek és helytelennek hat.
Nem azt akarom mondani, hogy Amerikában jelenleg nincs rasszizmus. Sőt, sajnos még mindig nagyon sok van belőle. De már jó ideje nem számít szalonképes, vállalható magatartásnak, a rasszistát lenézik, elitélik, kiközösítik. Ezért ügyelni kell a politikai tevékenység során is az esetleges felhangokra, a szavak értelmezhetőségére. A mostani kampány során számos – meglehetősen hajától fogva rángatott – kísérlet történt arra, hogy a jelöltek és környezetük valamelyik elszólását erre a mocsaras területre sodorják. És itt piros pontot kell adnom mindkét jelöltnek, mert ők minden egyes alkalommal a józan álláspontot képviselték, nem engedték belerángatni a diskurzust a rasszista ingoványba, még akkor sem, amikor ez egy kis rájátszással előnyös helyzetbe hozta volna őket.
Második helyezett a listán az arab – muzulmán – terrorista fogalomláncolat.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a három fogalom összekapcsolását a magam részéről nem helyeslem. De mivel mások – sőt, errefele elég sokan – megteszik, kénytelenek vagyunk a kapcsolat létezését tudomásul venni, és valamiképpen kezelni.
A kampány egyik emlékezetes pillanata – azt hiszem, erről még sokat fognak beszélni – az a McCain-rendezvény volt, amelyen a hallgatóságból egy középkorú hölgy felállt, és kifejtette, hogy nem bízik Obamában, mert – (kissé félve tette hozzá) – mert Obama arab.
Ez a kisebbik csattanó. A nagyobbik McCain válasza volt, amely szerint ez nem igaz, Obama rendes családapa...
Hadd ne firtassuk a fogalomzavart, azt, hogy az arab és a rendes családapa nem egymás ellentéte, nem zárja ki egymást. Tegyünk fel inkább egy sokkal izgalmasabb kérdést: ÉS HA ARAB LENNE?
A kampány egyik legütősebb pletykája az volt, hogy Obama muzulmán. Minden komoly megszólaló igyekezett cáfolni, úgyhogy ismét itt a kérdés:
ÉS HA MUZULMÁN LENNE?
Én belátom, hogy 2001. szeptember 11. sokat nyom a latba, és hogy az iszlám terrorizmus sem segít a dolgon, de mégis érdemes elrágódni a helyzeten:
Lehetséges, hogy Amerika – miután sikeresen leküzdötte az évszázados előitéleteket, miután eljutott oda, hogy színesbőrű elnökjelöltje és női alelnökjelöltje lehet, belebotlik ebbe az átlátszó kérdésbe, olyannyira, hogy a fenti, nagybetűs kérdéseket csak igen kevesen merik nyilvánosan feltenni?
Ha már a terrorizmusnál tartunk, hadd mutassak rá egy másik érdekes szempontra.
William Ayers a Chicagói Egyetem professzora.
A hatvanas években, annyira felháborodott a vietnami háború kapcsán, hogy robbantgató terrorista csoportot szervezett. Egy eljárásrendi baki miatt nem itélhették el.
És az ártatlansági vélelem – az igazságszolgáltatás és az intézmények működése szintjén – annyira működik, hogy Ayers simán egyetemi tanár lett, annak ellenére, hogy mindenki tudta mit tett, ő maga soha nem tagadta, és nem is bánta meg egykori cselekedeteit.
Mivel nem itélték el, úgy kellett kezelni őt, és úgy is kezelték, mintha mi sem történt volna. A közvélemény szintjén persze, ez nem így működik, Ayerst manapság a képernyőkön, a politikai gyűléseken és mindenhol nyilvánosan terroristaként emlegetik.
Harmadik a listán a szocializmus.
A fogalom felmerült, mert Obama baloldali politikáját, főleg adópolitikáját egyesek szocialistának tartják. Van is benne valami, de ha a csődbejutott bankok állami „kiváltása”, magyarán: államosítása, mint jellegzetesen szocialista intézkedés nem volt gond, akkor nem látom, miért olyan zavaró egy olyan adópolitika, amely elsősorban a kiskeresetűeket hozza előnyös helyzetbe.
És ehhez már csak egyvalamit tennék hozzá: ha az átlagos amerikai irtózik a szocializmustól, elsősorban a saját átlagosságától kellene irtóznia.
Mert semmilyen gazdasági intézkedés, semmilyen politika nem áll olyan közel a szocializmushoz, mint az átlagosság imádata, a középszer tisztelete. Az a 16 év, amit egy „szocialista köztársaságban” leéltem, elég ahhoz, hogy tudjam mit jelentenek az olyan címkék, mint az „egészséges származás”, „munkás-paraszt szülők gyereke”, és általában a szocializmus egyformásító, átlagosító gondolkodásmódja, amely mindenkor a középszert eszményesíti.
Az én füleimnek az „average hockey-mom” és a „Joe Sixpack” kínosan hasonlóan szól, mint a „rendes proletár szülők gyereke”.

Én – amerikaiként – nem lennék büszke átlagosságomra, nem akarnám azt, hogy az országot hozzám hasonló átlagos emberek vezessék. Sőt, arra törekednék, hogy a Fehér Házba szavazatommal egy minél kiválóbb, minél elitebb embert juttassak.
Vigyázat, szocializmus! – a gondolkodásmódunk sokkal inkább befolyásolja jövőnket, mint a pillanatnyi gazdasági döntések. Az utóbbiak a konjunktúra szülöttei, és a körülmények változásával jönnek vagy mennek. A gondolkodásunk és az értékrendünk viszont sokkal maradandóbb, hatása ellen nehezebb küzdeni!
Utolsó, és ezúttal ellenkező előjelű fogalmunk a hazafiasság.
Amerika teljes egésze – néhány ritka kivételtől eltekintve – hazafi, a patriotizmus itt annyira kötelező, mint a Holdon az űrruha.
Ha van kontraszt, az csak a hazafiak és a még hazafibbak között van.
Ennek fura következménye az, hogy itt a legnyálasabb, a legmantraszerűbb szólamokat is komolyan mondják és komolyan hallgatják.
Először augusztus végén (ideérkezésem napján), a Demokrata Párt konvencióján figyeltem fel erre: néhány felszólaló olyan dolgokat mondott, amilyeneket odahaza legfeljebb Vadim és Păunescu verseiben olvashatunk – ha épelméjűek vagyunk, akkor harsányan röhögve.
Jó ideig nem tudtam napirendre térni a jelenség fölött, mindig vártam a közönség soraiból feltörő kuncogást, legalább egy gúnyos mosolyt. És nem jött.
Jött a komoly, helyeslő bólogatás. Már kezdem megszokni, hogy itt a szólamok is komoly mondatoknak számítanak.
El lehet mondani, halálkomolyan, országos szórású rádióműsorban, tévében, hogy „Amerika a legjobb, legpozitívabb erő a világtörténelemben”, hogy „Amerikának Isten által kijelölt feladata a világban terjeszteni a szabadságot és a demokráciát”. Senki sem fog hahotázni.
Már én sem hahotázok, inkább félek – tessék megkövezni, de a szólásszabadság jegyében elmondom miért.
Azért, mert ezek a mondatok kínosan ismerősek. Ilyen meggyőző erővel, ilyen komolysággal zúghattak annak idején a Római Birodalomban is, amely ugyanolyan jóhiszeműen exportálta a Pax Romanat, a római békét, jólétet és kultúrát, egy egész sor olyan népnek, amely ugyanúgy nem kért abból, mint ahogyan ma sem kérnek az amerikai demokráciából. Aztán az egész nagy birodalom, a világ ura, belülről megrohadt, és összeomlott.
Szeretném azt hinni, hogy ez azért még odébb van, bár néha egészen elkeserítő mondatokat olvasok – még a Szabadság hasábjain is.
Kedves Hawaii levelezőnk, László Judith úgy látja, egészen nagy tömegek szavaznak kizárólag a hasuk, a pénztárcájuk függvényében.
Ha ez igaz, ha az amerikai adófizető polgárt csak az érdekli, hogy legyen meg mindene, és egyébként hagyják békén, akkor mi most egy szomorú világ legszomorúbb országában élünk.
Bízom benne, hogy nem így van (lehet, Hawaii-ból úgy látszik, itt, Indiana-ban kicsit jobb az összkép), bízom benne, hogy az a belülről való megrohadás és összeomlás még jóval odébb van. És remélem, azok is bíznak benne, akik elmennek majd voksolni november negyedikén.