2008-09-19

Amerikai rulett



www.szabadsag.ro

Érdekes játékról beszélünk: adott egy fogyasztói életmódra épülő ország – jelenleg gazdasági mélyrepülésben, és egy egész sereg megold(hat)atlan gonddal küszködve. Adott egy elnökválasztás, amelyben az egyik jelölt kiszámíthatóan rossz, a másik kiszámíthatatlanul szimpatikus.

Tessék szavazni.

Az elmúlt hetek szépen érzékeltették, milyen festői interlúdiumokkal, hirtelen kanyarokkal tarkított ez a rulettjáték.

A republikánusok aggastyánkorú elnökjelöltje úgy gondolta, hogy az alelnöki pozícióba valaki fiatalt és érdekest kellene javasolnia. Előszedte Sarah Palint, aki ha semmi másnak nem, ennek a két kritériumnak tökéletesen megfelelt.

Egy álló hétig a csapból is Palin folyt, Amerikában nehéz volt úgy bekapcsolni a tévét, hogy ne őt lássuk, amint két gúnyos mondata között a fogsorát nyalogatja.

A média és a szórakoztatóipar iszonyúan gyorsan reagált: napok alatt megjelentek a Palin-babák, a humoristák maradéktalanul feldolgozták szavait, az optikusok meg hatalmas plakátokkal hirdették: van Palin-szemüvegünk!

Aztán amint az érdekessége elmúlt, a Palin-lufi lefújódott, két napja alig látni őt. Kezd viszont megjelenni a képernyőkön ellenfele, az eddig úgyszólván láthatatlan Joe Biden.

Mindennek a tetejébe, beütött egy gazdasági káosz, több pénzintézet csődöt mondott, további néhány alatt inog a talaj. Obama csapata üti is rendesen a vasat: íme hova vezet a republikánus kormányzás!

Lassan az is várható, hogy az egymagában kampányoló kvázi-amatőr politikusnak számító Palin beszédei, tömegtalálkozói során elereszt majd egy-két kapitális butaságot is.

Lehet, hogy nem túl tisztességes ez így részemről, de csendben remélem, hogy ez a tendencia marad továbbra is, és a felmérésekben látható 45 – 45 százalékos holtverseny lassan elbillen Obama javára.

Elmondom mi zavar a republikánus duóban.

Sarah Palin egyvalamiben nagyon hasonlít Obamára: mindketten olyan emberi jelenségek, amilyenek csak Amerikában lehetségesek.

Obama kenyai muzulmán apától és fehér anyától származó, Indonézia és Hawaii között gyerekeskedő, tinédzserként lázadó jogi zseni, aki fiatal harvardi végzősként jól fizető kényelmes állások helyett kényelmetlen, kevés pénzzel járó közösségszolgálatra adta fejét.

Ilyen sem Európában, sem másutt nincs.

Sarah Palin konzervatív keresztény, öt gyerek anyja, katolikus-pünkösdi-szabad keresztény vallásos háttérrel, karrierista, szépségkirálynő, tehetséges kosárabdázó, szenvedélyes vadász, politikus.

Ilyen sincs sem Európában, sem másutt.

Viszont ha Obama, mint furcsaság nem sugall negatívumokat, Palin elgondolkoztató.

Nehezen fér be ugyanis a józan ész kereteibe, hogy valaki szentnek tartja az életet, olyannyira, hogy orvosi tanács ellenére is megszüli ötödik, Down-kóros gyerekét, de ugyanakkor szerelmes a lőfegyverekbe, szarvasra vadászik, büszke arra, hogy első nyulát tízévesen lőtte.

Még akkor is, ha a vadászat Alaskában kötelező hagyománynak számít.

Nehezen elképzelhető, hogy valaki meggyőződéses keresztény, konzervatív elveket vall, de ugyanakkor tetemeken átgázolva építi karrierjét, könyörtelenül eltávolítva mindazokat, akik útjában állnak, vagy nem helyeslik elképzeléseit. Nekem ez azt sugallja: Palin nem gondolja végig a saját meggyőződéseit, elveit divatok-hagyományok-közösségi elvárások alapján alakítja. Ha egy-két dolgot következetesen átgondolna, hamar rájönne, hogy következetlen, hogy gondolatai, elvei és életstílusa több ponton ütköznek.

Mi több, Palin tájékozatlan. Az amerikai kommentátorok zöme igyekezett jelentéktelennek minősíteni azt a tényt, hogy fogalma sincs arról, mi a Bush-doktrína. Úgy érveltek: az amerikaiak zöme úgyszintén nem tudja azt.

Ezzel akár egyet is értenék, de hadd folyamodjak egy analógiához: ha a kolozsvári utcákon találomra megállított személyek zöme nem tudja, mi az, hogy cisz-moll, nem gond. De ha egy zenész nem tudja ugyanezt, az már baj. Hasonlóképpen, egy politikus – alelnökjelölt! - is bajban van, ha nem tudja mi a Bush-doktrína.

John McCaint tisztességes, jóhiszemű embernek tartom, aki valóban hisz abban, amit hirdet: jellegzetes republikánus program, konzervatív értékek stb. Ahogy Obama mondaná: újabb Bush-mandátum.

Csupán egy gond van vele: a temperamentuma.

Tessék csak megfigyelni a testbeszédét, azokat a hirtelen lökő, eltaszító mozdulatokat.

Úgy gondolom, Amerika nagyon rossz lóra tesz, ha a Fehér Házat egy impulzív aggastyánra és egy mesésen tájékozatlan, gátlástalanul karrierista nőre bízza.

Apropó nő: nem pejoratív szándékkal említem Sarah Palin nemét, de muszáj megemlítenem valamit: Amerika egyik jellegzetessége, hogy a nemi-faji stb. jogok lassan változnak pozitív irányba (bár legalább változnak!), viszont annyit beszélnek azokról, hogy a külső szemlélő csömört kap tőle.

Palin kapcsán a nőkről, női jogokról annyi kerekasztal, monológ és szakértés folyt az elmúlt napokban, hogy az ember azt hinné, Amerika egy szexuálisan szegregált társadalom, ahol a nők külön fajt képeznek, holott erről szó sincs.

Visszatérve a kampányra: az alapgondolatokat mindkét fél lefektette, szinte minden területen, viszont egyelőre kevés szó esett a részletekről, a konkrét megvalósítás módozatairól. Valahol érthető, hiszen minél később fedik fel a változtatás módszertanát, annál kevésbé valószínű, hogy esetleg visszakozni, gyökeresen változtatni kell azon, ha a körülmények úgy alakulnak (például beüt egy gazdasági válság). A média viszont lassan kezdi követelni azokat a bizonyos részleteket, mert amíg azok hiányoznak, úgyszólván meddő vita folyik, amelyben mindkét fél mantraszerűen ismételgeti a maga szólamait.

Addig nincs esély értelmes, megfontolt döntésre, komoly érvek hiányában, pusztán szimpátiára, vélekedésekre alapozva szavazni nem józan választás, hanem hazárdjáték, amerikai rulett.


Pár szó az itteni kóruskultúráról

A Notre Dame egyetem liturgikus kórusa a legjobbak között van, országos szinten. Nagyon érdekes számomra megmártózni ebben a teljesen másféle kóruskultúrában, a túlnyomórészt idegen repertoárban.
Tegnap nagyon fárasztó próbánk volt. Általában a csütörtöki próba nem egy piskóta: a bazilikában, a kórusemelvényen, állva szorongunk bő két óra hosszat. Ehhez képest tegnap szinte kizárólag nehéz passzázsokkal, kínlódós részekkel foglalkoztunk.
A repertoár zöme az angolszász és az amerikai kórusirodalomból épül fel, elég szép számban tartalmaz kortárs darabokat.
A bemelegítő-hangoló gyakorlatoknak nincs semmi köze ahhoz, amit én eddig tanultam, illetve 8 éves karnagyi pályafutásom alatt alkalmaztam. Az igazat megvallva, egy egész sor dolognak nem igazán értem a lényegét, nem tudnám megmondani, hogy a sok diatonikus skála (oda-vissza) mitől jó, leszámítva azt, hogy bizonyos lépéseket kitisztít - amire vannak sokkal jobb módszerek is.
Ezt persze, nem kritikaként említem, hiszen a kórus nagyszerűen szól, ami azt jelenti, hogy az én felfogásomtól függetlenül, a módszer messzemenően eredményes.
Az amerikai fiatalok iszonyúan kínlódnak a latinnal. Nagyon nehezen találják el a helyes magánhangzó-árnyalatokat, hogy a mássalhangzókról (főleg a t es az r szól szörnyen) ne is beszéljünk.
Szerencsére a karnagy, Gail Walton általában nem hagyja annyiban a dolgot.
A tanulási módszerek is érdekesek, a nehezebb dolgokat számolva sajátítják el. Ez úgy történik, hogy a dallamot éneklik, de szöveg helyett számolnak. Pl. négy negyedben egy-egy szám jut minden negyedre: one - two - three - four. Ha nyolcadok vannak, akkor one - and two - and three - and four -and.
Viszonylag rendszeresen szerepel a csapat. Egyrészt minden vasárnap a tízórás szentmisén éneklünk, néha a vesperáson is, másrészt minden pénteken van úgynevezett bookstore concert, ezeken általában a kórus fele szerepel egyszerre, a két fél váltogatja egymást: bevonulunk az egyetem óriási könyvüzletébe (állandóan tömve van, olyan forgalma van, mint mondjuk a kolozsvári Central áruháznak), felállunk félkörbe és 6-8 darabot előadunk.
Furcsaságok: a vasárnap reggeli mise előtt próba, az előtt meg: reggeli. Utóbbi úgy néz ki, hogy az ezzel megbízott tenor srác, Josh a csütörtöki próbán megnevezi azt a 6-7 embert, aki vasárnap reggel ellátja a népet fánkokkal, kiflikkel, üdítővel, egyéb borzalmas, állítólag ehető készítményekkel. Illik az eseményen részt venni... azért mi, ha ott is vagyunk, enni valahogy mindig elfelejtünk, inkább otthon reggelizünk.
Más.
Rögtön az első hétvégén, miután felvettek, focirangadó volt és eszméletlen őrület emiatt a campuson.
Erre majd még visszatérek. A lényeg az, hogy a kórus bérelt standon árulta a hamburgert, hot dogot, üdítőt stb. Elég szép pénz gyűlt össze...
Lehet, hogy ezt odahaza is alkalmazni kellene: ha már a zenész nincs megfizetve, adjunk neki lehetőséget rá, hogy ilyen hülyeségekkel keresse meg a pecsenyérevalót...

2008-09-12

Otthoniasodunk...

Immár több mint két hete vagyunk itt, és egyelőre nem panaszkodom a dolgok állására. Sőt, akár azt is mondhatnám: szeretem itt, Mishawakában, ebben a nyugis környezetben. Amikor megérkeztünk, jó pár óra repülés után kissé félálomba merülve szemléltem a tájat. Zoli (Toroczkai Zoltán professzor) hozott el a chicagói reptérről, a kocsi rádiójában éppen zajlott a demokrata párti konvenció. A táj errefelé meglehetősen hasonlít az erdélyire, csak jóval laposabb. Amolyan partiumi.
Egy éjszakát Zoliéknál töltöttünk, aztán másnap beköltöztünk bérelt lakásunkba itt, a Hickory Road-on. Ahhoz képest, hogy bérlakás-komplexum, nagyon jó, rengeteg zöld van itt, számtalan mókus futkos ide-oda, de nyuszit, vadludat, görényt, egyebeket is lehet néha látni.
Két napig Zoli és felesége, Ági hordoztak ide-oda, aztán nekiálltunk a kocsivásárlásnak.
Istenem, azok voltak a legrosszabb napok. Sógornőmékkel, Erzsóékkal megvitattunk minden egyes ajánlatot, napokon keresztül úgyszólván csak ezzel foglalkoztunk. Az egyetem szerencsére gyalog is megközelíthető (na azért közel nincs: 4 kilométer, olyan 45 percnyi gyaloglás).
Aztán múlt kedden meguntuk a dolgot. Zoli kölcsönadott kocsijával lehajtottunk a McKinley útra, leparkoltunk egy üres helyen és becserkésztünk néhány autókereskedőt.
Végül egy 1994-es évjáratú Honda Accordnál kötöttünk ki.
Kocsival itt lehet élni. Anélkül nem. Ez ilyen egyszerű, el nem tudom képzelni, mihez kezd ez az ország, ha a kőolajtartalék hamarabb fogy el, mintsem hogy alternatív energiaforrást találjanak...
A legtöbb formaság meglepően egyszerű volt és két nap alatt megszoktam, hogy itt az eladók meg a hivatalnokok alapállásban kedvesek, szolgálatkészek.
Csak a jogosítvány és a gépkocsi-beiratás ügye megy nehezebben, de annak is megvan a maga magyarázata: a BMV (Bureau of Motor Vehicles) állami hivatal, alkalmazottainak munkahelye bombabiztos, megengedhetik maguknak, hogy mogorvák és szőrszálhasogatók legyenek. Na de ez is a végkifejletéhez közeledik, hiszen ügyfelük ezúttal romániai viszonyokon edzett fickó, semmi hasonlóval errefele nem találkozhattak...
Feleségestül felvettek a liturgikus kórusba (elég híres, profi együttes), ott is elég sok furcsasággal találkoztunk.
Általában véve viszont az az érzésem, hogy a sok bizarr dolog zöme nem hiába van úgy. Mindennek oka van. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megfelel az én erdélyi agyamnak, de belátom, hogy nem véletlenül van úgy. Ezekre majd még visszatérek, van néhány egészen jellegzetes példám.
Tegnap szeptember 11 volt és persze, a csapból is a megemlékezések folytak (felvásároltuk olcsón Sameet, egy elutazó indiai poszdok cókmókját, azóta van tévénk, sőt, dvd-lejátszónk is).
Főzünk, rendszeresen, és búcsúzóul muszáj megdöntsek egy tévhitet: Amerikában LEHET finomakat enni. Csak persze nem vendéglőkben, gyorskajáldákban. Főzni kell.