Bürokrácia?????????

Vannak dolgok, amelyekben Amerika utolérhetetlen, és szerintem mindig is utolérhetetlen lesz. Ezek egyike az a mód, ahogyan itt gyakorlatilag lenullázták a bürokráciát. Ennek hátterében van egy kis sajátos amerikai bizalmatlanság mindenféle hatósággal, hivatallal szemben, hiszen csakis így lehet a természetükből adódóan burjánzásra hajlamos irodák és hivatalok létét a valóban szükséges minimumra szorítani.
A tényekről csak ennyi: költözni készülünk. Új lakásunk július 24-től a mienk, viszont a mostani még augusztus végéig szintén a mienk (ha annál korábban lemondjuk ráfizetünk).
Az új lakásba nem költözhetünk be, ameddig nevünkre nem iratjuk a villanyt és a gázt. Ugyanakkor, mivel "részletekben költözünk" itt, a régi lakásban is szükségünk lesz ezekre a szolgáltatásokra.
Mindezt nehezíti, hogy szombattól úgyszólván augusztusig Romániában leszünk.
Sebaj kérem, írd és mondd: tíz perc alatt (ameddig eltartott, hogy a kedves hivatalnok kitöltött egy egyszerű formanyomtatványt) villanyáram ügyben minden el volt előre intézve. Július 24-től nevünkön az új szerződés, augusztus végéig tart a régi.
Sőt, az sem volt gond, hogy előre kifizessük a még meg nem érkezett júniusi számlát: pár dollárral többet fizettünk a megszokott összegnél, amennyiben a számla kevesebbet mutat, a következőből majd levonják. Mindezt tíz perc alatt, egyetlen okmány, papír, igazolás felmutatása nélkül.
Holnap betelefonálunk a gázművekhez is. Állítólag meg sem kell személyesen jelenni...
Amerika korántsem fenékig tejfel, aki úgy indul ide, hogy na aztán hanyattfekszem a zöldellő gyepen és valaki majd tömi a számba a kolbászt, az alaposan pofára fog esni. De vannak dolgok, amelyek minden elvárást és romániai hátterű elképzelést felülmúlóan jól működnek.
Legalábbis az ügyintézés ilyen. Romániában mikor lesz lehetséges tíz perc alatt, egyetlen okmány nélkül a nevünkre iratni a villanyáramot???

Amerikai közlekedés

Amerika a gépkocsi országa, az amerikai életmód ugyanúgy kötődik az automobilhoz, mint az őslakosoké a bölényhez: elképzelhetetlen anélkül, és ha valaki vagy valami elveszi a gépkocsit Amerikától, ugyanolyan kilátástalan helyzetbe kerül mint amilyenbe az indiánok kerültek, amikor a fehér ember számolatlanul gyilkolta halomra a prériken egykor tízezres csordákban bóklászó patásokat.
Ha az európai ember amerikai közlekedésre gondol, akkor - jórészt a filmek hatására - lelki szemei előtt zsúfolt nagyvárosi utca jelenik meg, gőzölgő sűrűn megpakolva ötméteres járgányokkal, szitkozódó taxisokkal, üvöltöző bajszos rendőrrel és se vége se hossza tülköléssel.
Ki kell ábrándítanom mindenkit. A leírt utcakép bizonyára előfordul, sőt, egészen sűrűn látható mondjuk Bronx vagy San Francisco egyik zajos csomópontján, de Amerika egészére abszolut nem jellemző.
Ami a leginkább megszabja az amerikai közlekedés (és sok minden más) jellegét, az a rengeteg hely. Az amerikai soha nincs helyszűkében, soha nem kell egy nagyszabású projekt, befektetés, beruházás, infrastruktúra-fejlesztés méreteit a rendelkezésre álló kevés hely miatt csökkentenie. Ez nem szempont. Nincsenek ötszáz éves műemlék-épületek, nincsenek elmozdíthatatlan, elköltöztethetetlen szimbólumok.
Az utak, a sávok szélesek. Minden nagyobb út közepén letérősáv van, azaz olyan sárga vonalakkal elkülönített sáv, amely csakis azért létezik, hogy ha valaki a túloldalon levő üzlethez, vagy a balra nyíló kisutcába le akar térni, akkor ne kelljen a saját haladási sávján leállva a mögötte közlekedőket szintén megállásra kényszerítse. Szépen balra jelez, rááll az üres letérősávra, és kivárja, amíg biztonságban letérhet.
Szinte mindenhol, minden irányban van legalább két sáv. Ez azt jelenti, hogy az előzés fogalma, úgy, ahogy mi azt megszoktuk, itt majdnem ismeretlen. Aki gyorsabban haladna, mint az előtte levő, az egyszerűen sávot vált.
A jelzésrendszer nagyon komplex, észszerű, és néhány egészen vad kivételtől eltekintve úgy van megoldva, hogy a csökkent értelmű sem jöhet zavarba. Azért írok kivételekről, mert akadnak itt olyan helyek, ahol például két nagy sugárút, egy kisebb keresztutca és egy vasútvonal keresztezi egymást, a rengeteg jelzőlámpa között pedig ember a talpán, aki kapásból rájön, melyik szól neki.
A sebességhatárok többnyire észszerűek, a rendőrök pedig meglehetősen toleránsak. Ha a 30 mérföld/óra övezetben 35-el hajtok, rám sem hederítenek, az simán belefér a pakliba. 37-38 körül már valószínű, hogy megállít, de megúszom egy figyelmeztetéssel. 40 felett már jön a borsos büntetés, ám az alkalmazott eljárástól függetlenül a rendőr a végtelenségig kedves, udvarias, nem csinál személyes sérelmet a dologból.
Pár dolgot viszont tudni kell annak, akit a rendőrség megállít.
Először - ez azt hiszem egyértelmű - bármit is rejtegetsz, a legnagyobb őrültség amit ott és akkor elkövethetsz, az a menekülés. Se vége se hossza annak a bűnténylistának, amellyel saját vádiratodat terheled, és úgyis elkapnak. Tehát ha vijjog a sziréna, villog a lámpa, azonnal lehúzni az út szélére.
Nem szállunk ki a kocsiból! A motort lekapcsolva kezünket látható helyen a kormánykeréken tartva várjuk amíg a rendőr hozzánk ér.
Senki a kocsiban ülők közül ne kajtasson a csomagjában vagy zsebeiben, a kezeit tartsa látható helyen.
Ezt az elvárást akkor fogjuk igazán megérteni, ha megtudjuk, hány amerikai rendőrt puffantanak le minden különösebb ceremónia nélkül, rutinszerű közúti ellenőrzések alkalmával.
Muszáj pár szót ejtenem a gépkocsikról is.
Amikor idejöttünk, órák alatt beláttuk, hogy a legsürgősebb teendőnk a gépkocsivásárlás. Szerencsére az ehhez szüséges internetkapcsolat egy nap alatt megvolt.
Tehát ha valaki ideköltözés utáni sürgősségi listát kér tőlem, kapásból annyit mondhatok:
1. internet, mivel anélkül nem csak hogy nem jutsz ajánlatokhoz, lehetőségekhez, de a tökéletesen négyzetrács alakú városnegyedekben a google maps nélkül percek alatt eltévedsz. Egyik utcasarok pont ugyanolyan, mint a másik.
2. gépkocsi, amikor az megvan, elkezdhetsz Amerikában élni.
Ne számíts a tömegközlekedésre, hacsak nem valamelyik nagyvárosban, Bostonban, Chicagóban vagy hasonló helyen vagy. Valószínűleg van valamilyen buszhálózat, de nem túlságosan használható, nincs sok esély rá, hogy az óriási területet lefedő 8-10 buszvonal egyike pont a lakhelyed és a munkahelyed (iskolád stb.) között közlekedik.
Tehát a gépkocsivásárlás egyszerűen elengedhetetlen.
Zárójel: gyerekkoromban, a Daciák, Trabantok, 650-es Fiatok , és Zsigulik világában néha kezünkbe került egy-egy nyugati gépkocsis folyóirat. És elálló lélegzettel bámultuk a hatalmas, 5-7 méteres szörnyetegeket. Mi, fiúk sokan szakértői lettünk olyan gépkocsimárkáknak, amelyekkel élőben soha de soha nem találkoztunk, betéve fújtuk a Chevroletek, Pontiac-ok, Chrysler-ek stb. különböző típusait, a motor jellemzőit.
És ehhez képest, amikor 34 éves fejjel idekerültem, az első tanács, amit kaptam ez volt: nehogy amerikai kocsit vegyetek!
Egy vallás omlott össze bennem, amikor ismerősök sorban panaszolták, mennyire megbízhatatlan, rossz minőségű, tonnányi benzint fogyasztó és állandóan elromló járgányokat gyártanak Detroitban és környékén. Japán kocsit kell venni - volt az általános verdikt.
Zárójel bezárva.
Európai ember a kézi váltóhoz van szokva. De nem én. Már odahaza sem szerettem, és sóvárogva vártam a percet, amikor a kuplungpedált és azt a botszerű izét elfelejthetem.
Meglehetősen egyedül vagyok ezzel, ahány európait ismerek itt, valamennyien kézi váltós kocsit vásároltak.
Érvelésüket értem (ellenőrizhetőbb a kocsi, kisebb a fogyasztás, érzem hogy vezetek, olcsóbb ha elromlik stb.) csak éppen nem teszem magamévá. Az a plusz figyelem, amit az útnak szentelhetek, kárpótol azért, hogy például a járgány esetenként 3000 körüli fordulatszámon vált, hogy 2000 fordulatszámon fokozattól függetlenül csúnyán kerreg egyet.
Apropó, figyelem. A közlekedés itt nagyságrendekkel fegyelmezettebb, mint amit odahaza megszoktunk. Nem az őrültek hiányoznak, hiszen ez az internacionális mennyiség itt is jelen van, hanem az ügyeskedők, a kibúvó-bebúvó, "kabbé az előnyödet", "tűnj a francba az ócska járgányoddal az SUV-m elől" típusú, utat és mindent magukénak tekintő közúti vadállatok.
Ha egy héten két tülkölést hallok, az sok, az én kocsimban például nem is működik a duda.
Ha valakinek valahol valami miatt meg kell állnia, a háta mögött érkezők türelmesen kivárják, amíg elhárul az akadály. Nem verik meg, nem üvöltik vissza az anyjába és nem felejtik a kezüket negyedórára a tülök gombján.
Még akkor is ritkán szól a duda, ha némely ténsasszony (ez sűrűn előfordul) a piros lámpánál a vezetőülésről hátrafordulva éppen gyereket nevel, és nem veszi észre, hogy zöldre váltott.
Általános negatívumként viszont megjegyezhetem, hogy a vezetés itt hatodrangú tevékenység. Közben gyereket nevelnek, telefonálnak, a szemüket festik, sms-t írnak, tehát nem árt vezetés közben figyelni a többi gépkocsit. Ha részegen imbolyog a sávon, jobb tartani mögötte 2 másodpercnyi távolságot.
Ugyancsak negatívum, hogy sávváltáskor, de néha még kanyarodáskor is, az indexelést afféle fakultatív javaslatnak tekintik, és nagyon gyakran mellőzik.
Végezetül szót kell ejtenem néhány frappáns szabályzati-berendezési különbségről.
Először is, a stopplámpák nem az út jobb szélén az oszlopon ücsörögnek, hanem az útkereszteződés túloldalán, kábelen függnek. Tehát piros lámpához közeledve ne úgy számoljuk a fékezést, hogy valahol a lámpával egy vonalban kell majd megállni, hanem jóval hamarabb.
Más fontos tudnivaló: kvázi-egyenrangú útkereszteződések esetén mind a négy irányban STOP tábla van, ahol mindenkinek meg kell állni (neeeeem... nem csak enyhén lassítunk, teljesen le kell állni, ennek elmulasztását igen drasztikusan büntetik). És hogyan tovább? - tudom, jobbkézszabály - vágná rá mindenki...
NEM !!!
A jobbkézszabályt Amerikában el lehet, sőt, el kell felejteni.
Az megy tovább először, aki elsőként ért oda, egészen pontosan az, aki először állt le teljesen.
Ha ketten tökéletesen egyszerre értek oda, akkor - és csakis akkor működik a jobbkézszabály.
És ebből nem szoktak balesetek származni, mert nem az történik, hogy mindketten úgy vélik, ők értek oda hamarabb, hanem ellenkezőleg, a legtöbbször mindketten jelzik, hogy előreengedik a másikat. Amelyik hamarabb jelzett az kivár... így jár, aki udvarias.
További érdekességek: a villanyrendőr piros jelzésénél - hacsak nem tiltja külön felirat - szabad jobbra fordulni - persze csak a saroknál való teljes leállás és a szabad, biztonságos lehetőség kivárása után. Ugyanakkor a balra térés csak akkor akadálytalan, ha a zöld jelzést nyíl alakú lámpán kapjuk. Ha nem nyíl alakú, akkor előnyt kell adni a szembe jövő forgalomnak.
Ezzel nagyjából megírtam azt, amit az itteni gépkocsis közlekedésről feltétlenül szükséges tudni. A többit meg kitapasztalja majd az, akit erre vet a sorsa.

Na akkor most kipakolok...

Nem kell megijedni, csak az amerikai zenekultúrától lett nagyon tele a lila csíkos fürdőgatyám.
Egy álló évfolyamon keresztül énekeltünk a Notre Dame egyetem liturgikus kórusában. Nagyszerű együttes, óriási potenciál, szinte korlátlan lehetőségek.
Sajnos két hatalmas gonddal kell megütközni. Az egyik az, hogy bár mindkét karnagy ragyogó szakember, kitűnő előadó és pedagógus, egy valamihez egyikük sem ért: a vokál-pedagógiához. Bemelegítés és hangképzés címén annyira fárasztó dolgokat műveltetnek, hogy az engem teljesen elkeserít. Volt egy kritikus pillanatom, Húsvét reggelén. Már azelőtt, Nagycsütörtöktől kezdve minden egyes nap - írd és értsd - HÉT ÉS FÉL ÓRÁT énekelt a kórus. Nem kell különösebb szaktudás ahhoz, hogy belássuk: ezt nem lehet büntetlenül megtenni egy emberi hanggal, és főleg, nem lehet elvárni, hogy a harmadik nap végén ugyanúgy szóljon minden, mint a legelején.
És akkor Húsvét reggelén, amikor mágiára lett volna szükség, hogy a kórust még egyszer, utoljára énekképessé pofozzák, a karnagy nekilátott a legfárasztóbb kromatikus szolfézsgyakorlatoknak...
Nem akarom részletezni mi és hogyan hangzott el az esti Vesperáson... sírhatnékom volt.
A másik nagy gond az ízléssel van.
Úgy tűnik, az amerikai kóruskultúra nem hajlandó ismerni semmit Palestrina és a 20. század között. Amikor nagy nehezen bekerült a repertoárba két Mendelssohn (Verleih uns Frieden és Richte mich Gott) és egy Bach tétel (Ruht wohl a János-passióból), láthatóan nem rajongtak érte, már attól is frászuk volt, hogy németül kell énekelni. Speak English, or die. Azon kívül még egy Mozart Laudate Pueri (A Vesperae solemnes de Confessore K339-ből) volt az egyetlen klasszikus darab. Ezzel, hat-hét tucat reneszánsz hömpöly meg ugyanannyi izzadságszagú kortárs darab mellett le volt tudva a barokkot, a klasszicizmust és a romantikát felölelő háromszáz év zenetörténelme.
Végigénekeltünk pár tucatnyi névtelen kortárs angol meg amerikai szerzőtől iszonyatosan lapos, öncélúan disszonáns és üres, semmitmondó darabokat.
Ne értsenek félre: akadt ott jó mű is. John Rutter Winchesteri Te Deuma, vagy Edgar Bainton And I Saw a New Heaven című darabja például csodálatos. Ugyanolyan nehéz és disszonáns művek, de mindennek értelme van, és súlya, hatása van, ha úgy tetszik, katarzisa.
Mindennek a tetejébe a hetvenes taglétszámú kórussal állandóan gregoriánt énekeltetnek. A laikusok kedvéért elmondom: gregoriánt legfeljebb csak kamarakórus méretű együttes tud jól előadni, ahol a tagok alaposan össze vannak szokva, érzik egymás lélegzetét, és ismerik a gregorián előadásmódját. Másképpen holt unalom, se vége se hossza kornyikálás lesz az egész, arról nem is szólva, hogy hetven diák között mindig akad legalább egy, aki minimum egy hangot melléénekel. Az egyszólamú, tökéletes homogén hangzásra törekvő gregoriánban pedig a félreénekelt hangot a süket is meghallja.
Néha odarámoltak a templomba, a nagyszerű orgona mellé egy kisebb fúvóskart. Kezdtem tudomásul venni, hogy itt középút nincs, itt vagy lassan és halkan hömpölyög a zene, vagy dörög és harsog minden.
Az utolsó cseppet ebbe a pohárba pénteken zuttyantották bele, az évzáró szertartáson. Az egyetem kórusai mellé ugyanis odacsődítették a (szerintem) kontinens egyik legnagyobb fúvószenekarát.
Zárójel:
Nincs a zenében rosszabb találmány széles e világon, mint a rezesbanda. Négyes sorokban való masírozásra alkalmas, de semmi egyébre nem, zenére, igazi zenére pedig biztosan nem. Ez az ízléstelen monstrum összesen két árnyalatot tud produkálni, a fortissimót és az ájult káoszt.
Tehát ha nem harsog fülrepesztő hangerővel, akkor halkan nyivákol, bizonytalan lesz és ritmikailag esik szét. Kivételhez még nem volt szerencsém.
Zárójel bezárva.
Odacsődítették tehát a félteke legnagyobb rezesbandáját, hogy amit csak lehet kísérjen, azon kívül meg saját darabokkal "gyönyörködtesse" a népet. Hogy ezek mik voltak? - többek között Mozart Ave Verum Corpus-a (igen, a világ egyik legszelídebb, legmelegebb kórusműve, rezesbandán), meg Bach Ária a g-húrra. Utóbbi nagyjából felismerhetetlen lett, mert valaki ügyeskedett, és megbuherálta a művet, teletömte plusz szólamokkal, hogy a szerencsétlen szaxofonisták meg a basszusklarinétosok is játsszanak valamit.
Mindennek a tetejébe, hogy mindenki produkálhassa magát, két művet az általam valaha látott legrosszabb karmester hadonászott végig. Soha ilyen kétbalkezes fickót nem láttam, még elsőéven a Zeneakadémián sem.
Borzalmas produkció volt, egyedüli vigaszt csak a kivételesen jól sikerült Elgar O salutaris hostia jelentette.
Végiggondolva a dolgot, ez kicsit olyan mint a féltrágár átok: ha van mivel, ne legyen kivel.
Itt, Amerikában, ahol mindenre van lehetőség, pénz és jószándék, annyira hiányzik a jó ízlés és az igényesség, hogy ezt nem tudom hova tenni.
Sok minden szerepet játszik ebben. Kiemelném a dzsesszt, amely egyfajta amerikai népzeneként bevonulva a köztudatba, összeszövődik a patriotizmussal. Dzsesszesen játszani, annyi mint amerikaiasan játszani, és ez sajnos sok esetben eldönti a vitát.
A másik, a nagyzási hóbort, a bizonyítási vágy. Mi az ördögre jó egy száztagú fúvószenekar mint arra, hogy megmutassa: nekünk aztán nem kell spórolni!
Az eredmény szomorú: ebben az országban nem igazán tudnak mit kezdeni olyan szerzőkkel, mint Charpentier, Schütz, Buxtehude, Bach (!), de néhány kivételtől eltekintve még Haydn is gondot okoz. Nem is nagyon kínlódnak vele. A reneszánsz hömpölygés az jó, mert hatalmas.
A harsogás is jó, mert hatalmas. Ha nem hatalmas, akkor unalmas. És nem amerikai.
Az amerikai zene kicsit olyan így, mint az amerikai sport (speciel, az amerikai foci): látványosan brutális, erőmutatványra, fizikai teljesítményre és gyötrő bizonyítási vágyra épül.
Ez pedig végtelenül elszomorít...

Obama beszél és értem amit mond

Na ez kicsit magyarázatra szorul(hat).
Letelt az elnöki mandátum első száz napja, és a hagyománynak megfelelően Barack Obama beszámol arról, amit sikerült megvalósítani, és arról is amit nem. Mindez sajtótájékoztatón.
Eddig semmi rendkívüli, hacsak az nem, hogy ez már talán a hatodik sajtótájékoztatója, amivel nagyjából egyenlített: ifjabb Bush a nyolc évnyi elnökség alatt összesen ha tartott ennyit.
A vicces az egészben az, hogy nekem közben sürgős teendőm van, tehát a számítógép előtt ülve meglehetősen figyelemigényes dolgokat művelek, és csak fél füllel hallgatom, amit mond.
És mégis mindent értek, amit elmond. Időnként hangosan felröhögök a jó humorán, gusztálom a finom iróniát, amivel a kekeckedő republikánus főideológusoknak a képére fagyasztja a vigyort.
És felmerül bennem a kérdés: mi az ördögért nincs otthon ilyesmi?
Otthon az átlagpolitikus magyarul vagy románul beszél, én mindkettőt valamicskével (még mindig) jobban értem mint az angolt.
És mégis, otthon feszülten kell figyelnem, amikor a politikus álmosító hangsúllyal löki az amúgy nem értelmetlen szöveget kb. így: "legfontosabb prioritásunk implementálni azokat a kormányzati programokat amelyek az uniós források, különösen a kohéziós alapból származó finanszírozási lehetőségek hatékonyabb abszorbeálását eredményezik stb. stb."
Ha odafigyelsz, érted mit mond, de nagyon, nagyon kell figyelni. És utána, amikor leülsz cikket írni, az egész mondandót le kell fordítanod lehetőleg a Mari néni nyelvére.
Miért nem kell itt ezzel kínlódni?
Miért nézheti végig Obama sajtóértekezletét élő adásban, fordítás és magyarázatok nélkül minden átlagosan intelligens amerikai polgár?
Miért értem érvelését-okfejtését akkor is, ha csak fél füllel figyelek oda?
Lehetséges-e hogy azért, mert közölni akar valamit, és nem csupán teljesíti azt a kínos politikusi elvárást, hogy olykor sajtót és népet tájékoztasson?
Lehetséges-e, hogy nagyságrendekkel kevesebb rejtegetnivalója van?
Lehetséges-e, hogy nem akarja lustaságát és magatehetetlenségét fantasztikusan hangzó és bonyolult körmondatok mögé rejteni?
Érdemes elgondolkozni rajta.

Susan Boyle és a szavak

Ha van valami, amit itt, Amerikában a bosszantásig túlhajtanak, az a politikai korrektség. Ez részben neveltetés kérdése, ugyanúgy mint az amerikaiak sajátos műanyag mosolya: egy széthúzott száj a "cheese" szónak megfelelően, üres tekintettel párosulva. Nem kell annak kifejeznie semmit, egyszerűen hozzátartozik a kommunikációhoz, megolajozza azt, és kész. Kedvességüket nem gondolják komolyan, sőt, egyáltalán nem gondolnak semmit se róla, egy automatizmus, egy beidegződés az egész.
Ez működik a szavak szintjén is, és a tipikus amerikai lassan semmit nem nevez a nevén. Mondok egy szélsőséges példát.
A mai prédikáció a Szent Szív Bazilikában Susan Boyle, a brit énekesnő-hamupipőke sztorijával kezdődött, valaki elküldte a páternek a youtube linket.
Ő meg így ecsetelte az új sztár fizikai megjelenését: szépsége nagyon közönséges...
Majdnem elröhögtem magam, pedig sírnivaló. Erdélyben, sőt, a világ szinte összes többi részén simán kimondták volna (még a pap is, azt hiszem), hogy csúf mint a fekete éjszaka... Mert ez a nagy igazság, sértés, sértődés mellőzve.
Én nem igazán értem, mi értelme van ennek a nyakatekert fogalmazásnak, hiszen az egyetlen dolog, ami megváltozik ezzel, az a szavak hangzása. Az értelmük UGYANAZ MARAD. A pap is, a hívek is ugyanazt értették a körmönfont költői húzás alatt, és maga Susan Boyle is azt értette volna, ha történetesen jelen van: csúf, mint a fekete éjszaka.
Miért bosszant mindez? - mert lassan már semmi nem jelent semmit, illetve minden mást jelent, mint eredetileg, és az egész nyilvános beszéd átalakul valamiféle borzasztó szövevénnyé, komplikált lokális, kultúrafüggő konvenciók halmazává, ami a bennfentesek számára ugyanazt a kegyetlen igazságot tartalmazza a kedvesség és a jóindulat álságos álarcába bújtatva.
Iszonyúan finom árnyalatok alakulnak ki, és ezt az érzékeli igazán, aki idejön több-kevesebb időre. Angolul kitűnően beszélő külföldiek szájából elhangzó, teljesen jóhiszemű, ártalmatlan mondatok sértődést okoznak, mert súrolják valamelyik tudatban-tudatallatiban rögzült igazságkerülő mellébeszélési forma határát. A másik oldalról szemlélve pedig, az amerikaiak nem értik, hogy az a sok lüke külföldi, aki jól beszél angolul, miért nem reagál arra a sok finom utalásra, ami az ő esetükben már ezerszer meghúzta volna a vészcsengőt. Meg sem fordul a fejükben, hogy nincs genetikailag-nevelésileg beépített átértelmező gépezetük, hogy a szavakat egyszerűen a szótári értelmük-értelmeik szerint emésztik meg.
És a legszomorúbb az, hogy ez teljesen áthidalhatatlan, egyszerűen értelmetlen azzal próbálkozni, hogy elmagyarázzuk egy amerikainak: figyelj, haver, mi őszintén beszélünk, a szavak értelme nálunk a legtöbbször az, amit az értelmező szótárban megtalálsz. És ha azt kérded "hogy vagy?" (amit minduntalan kérdeznek, választ nem várva rá egyébként), hát nem fogom azt mondani, hogy nagyszerűen. Nem, nem haldoklom, nem tartom a zsigereimet a markomban, egyszerűen csak gyatrán vagyok, mert rosszul aludtam, nem ittam elég kávét, vagy fáradt vagyok, vagy mittudomén. Lehet, csak annyi a bajom, hogy bosszant a sok mellébeszélés...

Boldog négyzetgyöknapot!

Ez nem vicc. A CNN ma reggel ezzel köszöntötte nézőit. A dolog magyarázata a dátumban keresendő, 3.3.09, tehát háromszor három az kilenc, kilenc négyzetgyöke három.
Most erre kétféleképpen lehet gondolni. Egyrészt, a súly a sok lüke amerikaiba, aki ilyesmiket talál ki és mond el komolyan. Másrészt, irigyelhetjük és még sokáig fogjuk irigyelni őket azért a pihent agyi-lelki állapotért (válság ide vagy oda), amelyben ilyesmiken törhetik a fejüket, nem azon, hogy mit főznek holnap...
Csak belegondolok, mit szólna valaki odahaza, ha Boldog Négyzetgyöknapot kívánnék neki...?
Van időm gondolkozni rajta, mert legközelebb 2016. április 4-én lesz alkalmam, és ha azt elszalasztom, akkor majd 2025. május 5-én...

New York felé félúton...

Először is BUÉK minden jóravaló embernek!
Mostan akkor elmesélem, hogy mitől lett nekem...
Na nem, ezt már túl sokan használták. Inkább arról mesélek, miért nem láttuk New Yorkot karácsony előtt egy héttel.

Előzmények

Bostonba készültünk sógornőmékhez, Erzsóékhoz az ünnepekre. A terv az volt, hogy karácsony előtt egy héttel beugrunk két napra New Yorkba. Indulás előtt egy héttel ajándékvásárlás, ilyesmi. A Grape road-on, egy könyvüzlet előtt álltunk a parkolóban. Hideg szél, apró szemű csípős eső, vaksötét... gyerünk gyorsan.
Az első és a hátsó ablakon úgy-ahogy láttam, az oldalsók teljesen bepárásodtak, ahogy beültünk a kocsiba. Kulcs, lámpák, sebesség, kormány, helyben fordulok az üres parkolóban...
BEEEEEEEEENNNNNNGGGGGG !!!!!!!!!!!!!!
A villanyoszlopot akkor láttam meg, amikor nekimentem.
Kiszállás, kárfelmérés... hát... az ütköző repedt és nagyon görbe, de semmi se folyik a kocsiból, nem gőzölög, nem füstöl, nem sziszeg.
Szerencsére itt az államnak nincs üldözési mániája, nem kell minden koccanással rendőrt látogatni, senki se törődik azzal, hogy hol és hogyan törted össze a saját kocsidat.
Másnap bádogost keresek. Kiderül, hogy vagy ütközőt cserélek, vagy hagyom úgy, ahogy van. Leesni nem fog, Bostonig kibírja.

Események

Ezzel a részével nem is volt gond. A Honda simán elgurult Mishawaka (IN)-tól Palmerig (MA), ahol Erzsó férjének, Pete-nek a szülei laknak.
New York fele félúton azonban - pontosabban New Havennél kemény dugóba akadtunk. Négy sávon centinként araszoltunk,. amikor hirtelen erős kerregő hang közölte, hogy baj van a kocsival. Gurulni gurult, csak az a kerregés...
Pete tippje az volt, hogy egy szíj szabadult el. Nem részletezem, hogyan húztunk le New Havenbe egy kajáldába, hogyan telefonáltuk körbe akit csak lehetett.
A próféciák vészesek voltak: ha a szíj szabadult el, akkor hamarosan szétesik minden, stb.
Aztán Pete egyik mérnök havere ráhümmögött a valóságra: valószínűleg az ütközésnél begörbült a hűtő, és most hozzáér a ventillátorhoz.
Az első útbaeső szerelő megerősítette Ben diagnózisát.
Visszafordultunk.
A visszaúton elszabadultak az események. Kerregés többé nem volt, hiszen a sima forgalomban a ventillátor nem kapcsolt be. Ellenben egyszer csak jelzőlámpák nélkül maradtunk, aztán valaki szólt, hogy a földön húzzuk az első sárhányó gumi belsejét...
Kezdtünk izgulni, hogy hazaérünk-e egy darabban...
Palmerben megbütykölték a járgányt, a jelzőlámpa csak azért nem működött, mert kiégett a biztosíték.

Utózmányok

Az új év első hétvégéjén hazajöttünk. Útközben még négyszer kiégett a biztosíték, és hiába vásároltam egy csomaggal Buffalo (NY)-ban, kezdtem kifogyni a tartalékból.
Eszembe jutott, hogy mindjárt jön Cleveland (OH). Ott meg százszor eltér az autópálya, egyesül, szétválik, párszáz méterenként sávot kell váltani, stb. Jelzőlámpák nélkül ez öngyilkosság.
Szerelőt kerestem, és viszonylag hamar találtam is.
Az történt, hogy az ütközésnél, a jobboldali jelzőlámpa egyik szeme kiesett (nem nagy gond, van másik...), de a szálak ottmaradtak, és valahányszor összeértek...
Miután a szálakat leragasztották, gondtalan és sima utunk volt hazáig.
Tanulság: bármilyen pici gond van, apró koccanás, ne hidd el, hogy nincs gond a kocsival, amíg egy szaki meg nem nézte. Sőt, előfordulhat, hogy még azután is tartogat meglepetéseket...