Dobozok és tabuk Amerikában

www.szabadsag.ro

Az amerikai Alkotmányban rögzített szólásszabadság érdekes módon nyilvánul meg manapság. Amerikai adófizető polgárként a nyilvánosság előtt szinte bármilyen álláspontot képviselhetsz, a törvény szempontjából pedig még kevesebb a korlát.
Ennek egyenes következménye, hogy amerikaiként illik tisztelni a másik ember másmilyen álláspontját, akkor is, ha messzemenően nem értünk egyet vele.
Ebből viszont az következik, hogy amint valamelyik fronton valamilyen módon megnyilvánulsz, azonnal „dobozolnak”. És sajnos, szinte ez az egyetlen következmény.
Vegyük példaként az abortusz kérdését, amely egyike az eldöntetlen vitáknak (és így már nem is fog eldőlni soha). Ha mondjuk XY diáklány, barátnőivel együtt abortusz-ellenző (azaz amerikaiul: pro-life), törvényadta joga, hogy bármilyen békés módon ezt a meggyőződését kinyilvánítsa, utcai megmozdulással, szórólapokkal, művészi happeningekkel stb.
Évfolyamtársa, ZT viszont abortusz-párti, azaz amerikaiul: pro-choice. Ő is ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik.
És miután mindkét fél elmondta, elszórólapozta stb. a magáét, a külső szemlélő szempontjából – a szokásos, egyénenkénti szimpátia- vagy antipátia-rezdüléseken túl – mindketten belekerülnek a megfelelő biztonságos, jól címkézett dobozba. XY pro-life, ZT meg pro-choice.
És ennyi.
Ez a dobozolhatóság számtalan kérdéskör mindmegannyi frontharcosára érvényes, az álláspontok hangoztatásán-felmutatásán túl nehéz bármit is tenni, bárkit bármiről meggyőzni, hiszen az nagyjából azt jelentené, hogy én, mint meggyőző, nem tisztelem a másik ember másféle véleményét, illetve a jogát, hogy azt velem egyenlő hangerőn hangoztassa.
A közvélemény előtt azonban vannak jelentős, erős kivételek, megbélyegző, pestises hatású jelzők-dobozok, amiket jobb elkerülni. Ezekre szeretnék most – a célegyenesbe jutott elnökválasztás margóján – egy kis röntgenfényt vetni, a teljesség igénye nélkül.
Első listánkon a rasszizmus.
Amerikában, Istennek hála, felnőtt egy olyan generáció, amely a különböző fajok és népek jelenlétét, egyenlőségét óvodás korától kezdve megtapasztalhatta, mint mindennapi, természetes, magától értetődő jelenséget. Ezért ma már a faji előitélet – amely még ötven évvel ezelőtt is mindenütt jelen volt és olykor egészen brutálisan meg is nyilvánult – kivételesen butának, értelmetlennek és helytelennek hat.
Nem azt akarom mondani, hogy Amerikában jelenleg nincs rasszizmus. Sőt, sajnos még mindig nagyon sok van belőle. De már jó ideje nem számít szalonképes, vállalható magatartásnak, a rasszistát lenézik, elitélik, kiközösítik. Ezért ügyelni kell a politikai tevékenység során is az esetleges felhangokra, a szavak értelmezhetőségére. A mostani kampány során számos – meglehetősen hajától fogva rángatott – kísérlet történt arra, hogy a jelöltek és környezetük valamelyik elszólását erre a mocsaras területre sodorják. És itt piros pontot kell adnom mindkét jelöltnek, mert ők minden egyes alkalommal a józan álláspontot képviselték, nem engedték belerángatni a diskurzust a rasszista ingoványba, még akkor sem, amikor ez egy kis rájátszással előnyös helyzetbe hozta volna őket.
Második helyezett a listán az arab – muzulmán – terrorista fogalomláncolat.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a három fogalom összekapcsolását a magam részéről nem helyeslem. De mivel mások – sőt, errefele elég sokan – megteszik, kénytelenek vagyunk a kapcsolat létezését tudomásul venni, és valamiképpen kezelni.
A kampány egyik emlékezetes pillanata – azt hiszem, erről még sokat fognak beszélni – az a McCain-rendezvény volt, amelyen a hallgatóságból egy középkorú hölgy felállt, és kifejtette, hogy nem bízik Obamában, mert – (kissé félve tette hozzá) – mert Obama arab.
Ez a kisebbik csattanó. A nagyobbik McCain válasza volt, amely szerint ez nem igaz, Obama rendes családapa...
Hadd ne firtassuk a fogalomzavart, azt, hogy az arab és a rendes családapa nem egymás ellentéte, nem zárja ki egymást. Tegyünk fel inkább egy sokkal izgalmasabb kérdést: ÉS HA ARAB LENNE?
A kampány egyik legütősebb pletykája az volt, hogy Obama muzulmán. Minden komoly megszólaló igyekezett cáfolni, úgyhogy ismét itt a kérdés:
ÉS HA MUZULMÁN LENNE?
Én belátom, hogy 2001. szeptember 11. sokat nyom a latba, és hogy az iszlám terrorizmus sem segít a dolgon, de mégis érdemes elrágódni a helyzeten:
Lehetséges, hogy Amerika – miután sikeresen leküzdötte az évszázados előitéleteket, miután eljutott oda, hogy színesbőrű elnökjelöltje és női alelnökjelöltje lehet, belebotlik ebbe az átlátszó kérdésbe, olyannyira, hogy a fenti, nagybetűs kérdéseket csak igen kevesen merik nyilvánosan feltenni?
Ha már a terrorizmusnál tartunk, hadd mutassak rá egy másik érdekes szempontra.
William Ayers a Chicagói Egyetem professzora.
A hatvanas években, annyira felháborodott a vietnami háború kapcsán, hogy robbantgató terrorista csoportot szervezett. Egy eljárásrendi baki miatt nem itélhették el.
És az ártatlansági vélelem – az igazságszolgáltatás és az intézmények működése szintjén – annyira működik, hogy Ayers simán egyetemi tanár lett, annak ellenére, hogy mindenki tudta mit tett, ő maga soha nem tagadta, és nem is bánta meg egykori cselekedeteit.
Mivel nem itélték el, úgy kellett kezelni őt, és úgy is kezelték, mintha mi sem történt volna. A közvélemény szintjén persze, ez nem így működik, Ayerst manapság a képernyőkön, a politikai gyűléseken és mindenhol nyilvánosan terroristaként emlegetik.
Harmadik a listán a szocializmus.
A fogalom felmerült, mert Obama baloldali politikáját, főleg adópolitikáját egyesek szocialistának tartják. Van is benne valami, de ha a csődbejutott bankok állami „kiváltása”, magyarán: államosítása, mint jellegzetesen szocialista intézkedés nem volt gond, akkor nem látom, miért olyan zavaró egy olyan adópolitika, amely elsősorban a kiskeresetűeket hozza előnyös helyzetbe.
És ehhez már csak egyvalamit tennék hozzá: ha az átlagos amerikai irtózik a szocializmustól, elsősorban a saját átlagosságától kellene irtóznia.
Mert semmilyen gazdasági intézkedés, semmilyen politika nem áll olyan közel a szocializmushoz, mint az átlagosság imádata, a középszer tisztelete. Az a 16 év, amit egy „szocialista köztársaságban” leéltem, elég ahhoz, hogy tudjam mit jelentenek az olyan címkék, mint az „egészséges származás”, „munkás-paraszt szülők gyereke”, és általában a szocializmus egyformásító, átlagosító gondolkodásmódja, amely mindenkor a középszert eszményesíti.
Az én füleimnek az „average hockey-mom” és a „Joe Sixpack” kínosan hasonlóan szól, mint a „rendes proletár szülők gyereke”.

Én – amerikaiként – nem lennék büszke átlagosságomra, nem akarnám azt, hogy az országot hozzám hasonló átlagos emberek vezessék. Sőt, arra törekednék, hogy a Fehér Házba szavazatommal egy minél kiválóbb, minél elitebb embert juttassak.
Vigyázat, szocializmus! – a gondolkodásmódunk sokkal inkább befolyásolja jövőnket, mint a pillanatnyi gazdasági döntések. Az utóbbiak a konjunktúra szülöttei, és a körülmények változásával jönnek vagy mennek. A gondolkodásunk és az értékrendünk viszont sokkal maradandóbb, hatása ellen nehezebb küzdeni!
Utolsó, és ezúttal ellenkező előjelű fogalmunk a hazafiasság.
Amerika teljes egésze – néhány ritka kivételtől eltekintve – hazafi, a patriotizmus itt annyira kötelező, mint a Holdon az űrruha.
Ha van kontraszt, az csak a hazafiak és a még hazafibbak között van.
Ennek fura következménye az, hogy itt a legnyálasabb, a legmantraszerűbb szólamokat is komolyan mondják és komolyan hallgatják.
Először augusztus végén (ideérkezésem napján), a Demokrata Párt konvencióján figyeltem fel erre: néhány felszólaló olyan dolgokat mondott, amilyeneket odahaza legfeljebb Vadim és Păunescu verseiben olvashatunk – ha épelméjűek vagyunk, akkor harsányan röhögve.
Jó ideig nem tudtam napirendre térni a jelenség fölött, mindig vártam a közönség soraiból feltörő kuncogást, legalább egy gúnyos mosolyt. És nem jött.
Jött a komoly, helyeslő bólogatás. Már kezdem megszokni, hogy itt a szólamok is komoly mondatoknak számítanak.
El lehet mondani, halálkomolyan, országos szórású rádióműsorban, tévében, hogy „Amerika a legjobb, legpozitívabb erő a világtörténelemben”, hogy „Amerikának Isten által kijelölt feladata a világban terjeszteni a szabadságot és a demokráciát”. Senki sem fog hahotázni.
Már én sem hahotázok, inkább félek – tessék megkövezni, de a szólásszabadság jegyében elmondom miért.
Azért, mert ezek a mondatok kínosan ismerősek. Ilyen meggyőző erővel, ilyen komolysággal zúghattak annak idején a Római Birodalomban is, amely ugyanolyan jóhiszeműen exportálta a Pax Romanat, a római békét, jólétet és kultúrát, egy egész sor olyan népnek, amely ugyanúgy nem kért abból, mint ahogyan ma sem kérnek az amerikai demokráciából. Aztán az egész nagy birodalom, a világ ura, belülről megrohadt, és összeomlott.
Szeretném azt hinni, hogy ez azért még odébb van, bár néha egészen elkeserítő mondatokat olvasok – még a Szabadság hasábjain is.
Kedves Hawaii levelezőnk, László Judith úgy látja, egészen nagy tömegek szavaznak kizárólag a hasuk, a pénztárcájuk függvényében.
Ha ez igaz, ha az amerikai adófizető polgárt csak az érdekli, hogy legyen meg mindene, és egyébként hagyják békén, akkor mi most egy szomorú világ legszomorúbb országában élünk.
Bízom benne, hogy nem így van (lehet, Hawaii-ból úgy látszik, itt, Indiana-ban kicsit jobb az összkép), bízom benne, hogy az a belülről való megrohadás és összeomlás még jóval odébb van. És remélem, azok is bíznak benne, akik elmennek majd voksolni november negyedikén.

Amerikai foci

Aki nem látott amerikai focimeccset, annak nem lehet fogalma róla, mekkora őrület itt ez a sportág. A legfeltűnőbb talán az, hogy nemre, korra való tekintet nélkül mindenki megvadul tőle.
A Notre Dame Fighting Irish egyelőre jól megy, a négy legutóbbi meccsből hármat megnyert a csapat.
Az egyetem bármit megtesz a csapatért, és nem csoda, hiszen onnan származik az intézmény pénzének egy elég jelentős része, a Notre Dame a focinak köszönheti hogy óriásit fejlődött, hogy Amerika első húsz egyeteme között van, hogy úgy emlegetik, mint a katolikus Harvardot.
De a focicsapat körül egyébként is sok minden forog, főleg érzelmek. Emlékszem, elköltöző családhoz mentünk - hirdetés alapján - bútort vásárolni, és a hölgy mindent eladott bagóért, de a focicsapat címerével ellátott lábtörlőt semmi pénzért...
Egyfajta élmény tévében nézni ezt a rendkívüli módon fizikai kontaktusra, ütközésre épülő, már-már brutális sportot.
Egészen más viszont látni a népünnepélyt, ami a meccset körülveszi.
Előre figyelmeztettek minket, szombaton ne menjünk az egyetem közelébe, meg se próbáljunk parkolóhelyet keresni.
Úgy adódott, hogy mégis oda kellett mennünk, mert a kórus standján árultuk a hamburgert, hot dogot, ilyesmit.
Eldöntöttük, hogy azért sem gyalogolunk odáig, felemás megoldást választottunk: az egyik viszonylag közeli nagyáruháznál parkoltunk, onnan már csak kb. 1 kilométert kellett baktatni.
Az annál közelebbi üzletek már jó pénzért árulták a parkolóhelyeket, és nem csak ők, a háztulajdonosok is kiadták a gyep szélét - nem ingyen.
Sörsátrak, hamburgeres sátrak, füst, kiabálás, pár részeg ember, hangos zene...
Ismerős?
Igen, kicsit olyan volt, mint tíz otthoni sörfesztivál egybegyúrva.
A ceremoniális része is figyelemre méltó. Már egyébként is úgy kezelik a játékosokat, mint az államfőket szokás, az egyetemen leállítják a forgalmat, ha éppen baktatnak át az öltözőből a pályára edzeni. Nem csoda, néhányuk éveken belül dollármilliókat fog keresni.
A meccs előtt két órával levonul az aranykupolás főépületből az egyetem vezetősége, a csapat, és a legnagyobb fúvószenekar, amit életemben láttam. Huszonhárom szuszafont (óriási, vállon cipelendő tubafajta) számoltam meg. A zenekar egyenruhában, a többiek öltöny-nyakkendő szerelésben végigvonulnak a campus központi parkján az üdvrivalgó tömeg sorfala között.
Az égen két F-akárhányas vadászgép cikáz ide-oda (az egyetem területén működő légirajból), minden elképzelést felülmúlóan hangos gépek. Én rockzenész létemre igazán hozzászoktam a nagy hangerőkhöz, de majd beszakadt a dobhártyám...
Nem láttam a meccset a stadionból, akik bemerészkedtek, azok se sokat láttak, hiszen a sokezer diák egytől egyig lábon állva izgulja végig az eseményt, és az óriási stadionban, komoly távolságból, ráadásul fentről, száz ugrándozó diák feje között leskelődve nem sok minden látszik, főleg nem az az ovális izé, amit futballabdának neveznek errefele.
Mazsorettek, üvöltő skót dudák, üvöltő tömeg, a fúvószenekar időnként eljátsza a Csillagok Háborújából a birodalmi indulót...
Az az érzésem, a népünnepély fontosabb, mint ami a pályán történik, hiszen száz meg száz ember nézi végig a játszmát a stadion mellett, kívül, tévében.
Engem azért nem tudna annyira magával ragadni a dolog. A meccset fél szemmel megnézem, de ha lehet otthon.
Már csak egyvalamit súgnék meg: egyik komoly ambícióm, hogy megértsem a másik nagy amerikai őrületet, a baseballt. Fogalmam sincs, miről szól az a játék. Ha majd kiderült, megírom.

Öt hét a választásig

www.szabadsag.ro

Az alelnökjelöltek vitáját nézve eszembe jutott egyik középiskolai osztálytársnőm, akin feleléskor mindig jót szórakoztunk. Ha felszólították, talpraugrott, felöltött egy jellegzetes, kifejezéstelen arckifejezést, és monoton hangon elkezdte mondani. Mi pedig betűről betűre követhettük a könyvben.
Valahol mindig csodálkoztam a magolókon, ezeken a rendkívüli memóriájú embereken, akik képesek több oldalnyi szöveget szóról szóra megtanulni. Sajnos, amellett, hogy memóriájuk kitűnő, a legtöbben nagyon buták, az analitikus-szintetikus gondolkodásra képtelenek, hiszen az értelemszerű tanulás sokkal könnyebb és eredményesebb mint a magolás – feltéve, hogy valaki képes rá.
Sarah Palin rendkívüli magoló, memóriája döbbenetes. A vita első felében úgyszólván végig egy betanult szöveget hallottunk tőle, sajátságos széles mosolya kíséretében.
Teljesen mindegy volt, hogy amit mond, annak van-e köze vagy sem az éppen feltett kérdéshez. Egy-egy paragrafus végén megállt, majd az újabb kérdés után ugyanott folytatta, nem is tagadva, hogy nem a kérdésre válaszol.
A szomorú az, hogy csapnivaló teljesítménye nem sok McCain – Palin rajongót tántorított el. Egyrészt a szövege – betanult szövege – jól meg volt írva, azt tartalmazta, amit nagyon sok amerikai igencsak szeret hallani. Másrészt meg, akik kételkedtek képességeiben, azok ennél sokkal rosszabb teljesítményre, bakikra, súlyos hibákra számítottak.
Ellenfele, Joe Biden elkerülte a legnagyobb csapdát: bőbeszédű létére sikerült visszafogott hangnemben folytatnia a vitát, és ami a legfontosabb, nem alázta meg semmilyen formában sem Palint, amit sokan igen rossz néven vettek volna.
Aztán persze, jött a szaksajtó, és alaposan kivesézte az elhangzottakat.
Alapjában véve, el kell mondani, hogy a kampány, a vita hangneme teljesen más, mint amit Romániában lehet hallani. Amerikában a demokrácia hosszú története kiérlelt egy bizonyos fokú politikai kultúrát és egy annak megfelelő diskurzust.
Errefele a tipikus bukaresti politikust a szokásos anyázós stílusával pillanatok alatt lesöpörnék a pódiumról.
Itt elhangzanak a számok, a konkrét tervek, dátumok, törvénycikkelyek, összegek és százalékok, és ami még job: nem lehet halandzsázni.
A media azonnal mindent ellenőriz, minden adatot, állítást szakértői vizsgálatnak vet alá és közli: igaz, részben igaz, nem éppen igaz, vagy… sima hazugság.
Szeretném azt hinni, hogy ezek a nagyon komoly érvek végül döntő szerephez jutnak, mielőtt az amerikai polgárok leadják voksukat.
Mert van egy igencsak ijesztő perspektíva: az, hogy a megválasztott McCain viszonylag rövid idő után hirtelen meghal, és Sarah Palin lesz az Amerikai Egyesült Államok elnöke.
Attól pedig a jó Isten óvja és mentse meg ezt az országot, és az egész világot, mert az Ovális Irodában a magolás nem sokra vezet.
Egyelőre a felmérések azt mutatják, hogy nagyon sok amerikai nem értelmi, hanem érzelmi alapon dönt. Akinek Palin valamiért rokonszenves, annak mintha nem jutna el a tudatáig iszonyú butasága, tájékozatlansága, és a veszély, amit ez jelent.
Mind Obama, mind Biden rendkívül tanult ember, és azt hinnénk, kettejük szellemi fölénye meggyőzően hat, ha a másik oldalon csak a McCain szürkeállománya ellensúlyozza azt. De sajnos nem így van. Elég szomorú tény, de tény: az átlagos amerikai büszke átlagosságára. Arra, hogy nem tartozik az elithez, hogy nem a Harvardon végzett, hogy nem vitte túl sokra az életben. És ebben az összefüggésben Obama elit gondolkodása, tanultsága és stílusa kimondottan ellenszenves nekik. Másrészt, Biden akkora tapasztalattal rendelkezik, amekkorával kevesen, ennek viszont mostanában elég negative csengése van, még akkor is, ha tapasztalatával kellőképpen ellensúlyozza Obama politikai zöldfülűségét.
Sokan szeretnék ugyanis, ha a jelenlegi, becsontosodott washingtoni elit eltűnne már a porondról, és Biden elég régóta koptatja a szenátusi foteleket.
A gazdasági válság egyelőre a demokraták malmára hajtja a vizet, még akkor is, ha az átlagos amerikai polgár nem nagyon érzi a hatását: a benzin nem drágább, az árak nem igazán nőttek, a munkahelyek számának csökkenése is csak az utóbbi egy-két év tempóját követi.
Pánikhangulat viszont van, és az üzleti szféra, a részvényesek, a tőzsdebárók alaposan megizzadtak az elmúlt két hétben.
A választásokig még öt hét van, a felmérésekben Obamaék pár százalékkal vezetnek, előnyük lassan nő.
Persze, a felmérések nem feltétlenül egyeznek azzal, ahogyan az urnáknál döntenek majd a polgárok: rendkívüli tesztje lesz ez mindenféle toleranciának: aki a kérdező riporternek azt mondja, hogy szívesen szavazna egy színesbőrű elnökre, vajon a szavazófülkében is úgy gondolkodik?Majd elválik…