Olimpiai utórezgés

Eszem ágában sincs beleugatni abba a rengeteg meddő vitába, ami a napokban errefele folyik a vancouveri téli olimpia eredményei, körülményei, közvetítése stb. kapcsán.
Azt azért nem állhatom meg szó nélkül, hogy az Egyesült Államok mesésen álszent, képmutató olimpiai szövetsége hazaparancsolta egyik sportolóját csak azért, mert egy jót bulizott megérdemelt győzelme után. Ráadásul megparancsolták neki, hogy hazudjon, állítsa azt, hogy önszántából jött haza...
Olyannyira tipikus ez az eset erre az országra, hogy nagyon fáj. Az amerikaiak egy kritikus tömege sajnos képes arra, hogy etikussá, mi több hazafiasan magától értetődővé magyarázza a guantanamói vallatási módszereket, biblikus érvekkel támasztja alá a kapitalista harácsolás gőgjét (templomi tanfolyamok vannak errefele arról, hogy miként bizniszeljünk Jézus utasításai szerint), de szent borzadályba merevedik attól, ha meglát egy meztelen vagy félmeztelen emberi testet, netalán ha valaki aranyéremmel a nyakában a "Team USA" trikót viselve enyeleg egy buliban. Menjenek a fenébe mindnyájan!
Amiről igazán beszélni szeretnék, az a műkorcsolya, különösen annak a zenével való kapcsolata.
Istennek hála eljutottunk egy eléggé kiegyensúlyozott korszakba, hiszen az orosz hegemónia meghasadásával igazán csak most kezdenek a dolgok a helyükre kerülni.
Olyan dolgokról beszélek, mint a technika, akrobatika, és a művészi kifejezés közötti kényes egyensúly, amely ennek a sportnak annyira sajátossága.
Ha a nagy ugrások szép kivitelezése mellett a kifejezőerő is szempont, sőt, lényeges szempont, akkor egyszeriben nagyon fontos lesz a kísérőzene. Céltalanul borongó semleges zongorafutamokra lehet ugyan szépeket ugrani, de nem lehet a nézővel semmit elhitetni, nem lehet őt meggyőzően elragadni semmilyen más világba. Márpedig ha ez nem sikerül, akkor az egész hiábavaló, a műkorcsolya szóból nem jön össze a mű- előtag.
És azt kell mondjam, hogy bár eddig is volt sok kiemelkedő zene a különböző nemzetközi versenyeken (és ez gyakran rendkívüli teljesítményhez vezetett), igazából csak most kezdődik a kísérletezés. A vancouveri olimpia szolgált mindenféle példával.
Az egyik amerikai páros például szépen túllőtt a célon, amikor Rossini Stabat Materének zárótételét, az "In sempiterna saecula" duplafúgát választotta ki - természetesen a koregráfia igényeinek megfelelően montírozva.
Nem másért, de ez a tétel az általam valaha hallott két legenergikusabb zenemű egyike.
A kezdőakkordtól a coda előtti hatnyolcados, első tételt idéző részletig az egész egy hatalmasan örvénylő g-moll energiaforgatag. Aki nem hiszi, esetleg nem ismeri a művet, hallgasson bele: http://www.youtube.com/watch?v=PR1rYzZIaFA
Nos korcsolyás legyen a pengéjén, aki vállalja, hogy nyomába ered ennek a hangáradatnak, tartja a tempót, képes ugyanezt az energiát sugározni. Az Evora/Ladvig páros messze lemaradt, folyton az volt az érzésem, csak kullognak a zene nyomában, még akkor is ha a vágás-montírozás gyakran megtörte annak emberfeletti erejét.
Két nagyon sikeres példát is kiemelnék, Mao Asada ezüstérmes japán lány választását, Rachmanyinov cisz-moll prelűdjének zenekari átdolgozását. A tehnikai hibákkal de döbbenetes kifejezőerővel korcsolyázó Asada látványa, Rachmanyinov félelmetes egyszersmind erotikus haláltánca és a kedvenc hangnemem (kissé cisz-moll mániás vagyok) lenyűgözött, páratlan élményt nyújtott, utána percekig nem jutottam szóhoz.
Ugyanez volt az eset - bár nem végig, csak a műsor pár pillanatáig a Davis-White amerikai jégtánc párosnál, ők az Operaház Fantomjának néhány tételéből ragasztottak egy fergeteges lehetőséget maguknak. Az utolsó pár másodperc lélegzetelállító volt.
Az Egyesült Államok színeiben magát negyedik helyre felkorcsolyázó újonc, Mirai Nagasu kitűnő - bár kissé sötét - zenét választott, talán csak a művészi érettség hiányzott ahhoz, hogy Mozart Rekviemjéhez foghatót korcsolyázzon. A zenemű egy része, pár üteme (és az a pár ütem ott volt a montázsban) a halálon túlról íródott, úgy, hogy Mozart ceruzát fogó keze még ebben a világban alkotott, a többi része már nem. És ehhez a zenetörténelemben egyedi pillanathoz akkor is képtelenséggel határos egy tizenéves kislánynak teljes mértekben felemelkedni, ha se ő, se a közönség mit sem tud a darabról, csak hallgatja azt:
http://www.youtube.com/watch?v=swkT07TP-mo
Mindezek után az én következtetésem az, hogy Istennek hála, a műkorcsolya immár egyre kevésbé egyik vagy másik szempont foglya, immár minden számít, és ez így van jól.
És itt téved nagyot Jevgenyij Pljuscsenkó, amikor elirigyli amerikai vetélytársa, Evan Lysacek aranyát, szvanyú szőlő módra négyszeres ugrását emlegetve, amit Lysacek elmulasztott.
Nem, kedves Jevgenyij (szólíthatlak Jenő cárnak?), a műkorcsolya nem CSAK sport, hanem sok minden egyéb. Ha úgy gondolod, javasold, hogy kizáró jelleggel vezessenek be egy mozzanatot, amikoris mindegyiketek kivonul, és ugrik egy négyszereset. De azt állítani, hogy a négyszeres ugrás önmagában pótol mindent, hogy aki arra képes, az jobb mindenki másnál, kicsit egyoldalú szemlélet, nem gondolod?
Evan Lysacek nem ugrott ugyan négyszereset, de tökéleteset korcsolyázott. Te megugrottad a magadét, de szinte egyetlen ugrásod sem volt "tiszta". Dőlt szögben értél földet, nem volt meg a három teljes fordulat, stb. Minden elismerésünk a tied, de azon az estén valaki jobb volt nálad. Előfordul.
És sportszerűségre vallana részedről, ha nem morognál emiatt.
Nem zárhatom le ezeket a sorokat anélkül, hogy szót ejtenék a koreai királynőről, Kim Yu Na-ról, aki egyszerűen fenomenális. Koreainak lenni úgy, hogy az egész ország elvárása a te vállaidon van, és Japánt, az ősriválist kell legyőznöd, olyan teher, ami alatt a legtöbbünk összeroppanna. Talán ilyen lehet a japán kendósok helyzete, amikor a világbajnoki döntőben a koreaiakkal kell megmérkőzniük. Közöttük is akadt egy, aki fenomenálisan, legendásan emelkedett a helyzet magaslatára. Akinek van ideje, nézze meg ezt a dokumentumfilmet, megéri: http://www.youtube.com/watch?v=tPR_L1wG45o&feature=related
Folytatásai oldalt a linkek között, sajnos angoltudás kell hozzá.
Ugyanilyen egyszeri, történelmi teljesítmény volt Kim Yu Na két jégijelenése.
Ez előtt csak fejet hajtani lehet.

Apróságok

Először is bocs mindenkitől, aki figyelte ezt a blogot, a féléves kimaradásért. Megpróbálom röviden összefoglalni mindazt, ami számomra fontos esemény volt ebben az időszakban. Nyáron odahaza jártunk, sajnos többnyire Sepsiszentgyörgyön. Kolozsvári házunkat ugyanis kiadták bérbe családtagjaim, tehát amíg a kincses városban voltunk, vendégségben laktunk barátoknál (millió köszönet Tyukodi Laci testvéremnek és családjának, valamint Molnár "Frater Botondius" Boti kedves barátomnak, a Visszhang kórus új, nagyszerű karnagyának).
Kolozsvár pedig - minden más nagyvároshoz hasonlóan - nagyon fárasztó, ha nincs hova hazamenni benne.
Nem azt mondom, hogy nem esett jól otthon lenni, sőt, de valahogy nem volt az igazi "otthon".
Miután visszaérkeztünk, költözés. Már a tavasszal lefoglaltunk itt egy tisztességes méretű lakást. Ez egy úgynevezett "townhome", azaz kétszintes kis kégli, az emeleten két hálószoba, lent óriási nappali, konyha, sok kis mellékhelységgel, lomtárral, és ami talán a legjobb az egészben: pici udvarral.
A költözést itt jobbára mindenki maga oldja meg, tehát én is. Szerencsétlen tönkremenőfélbe levő Hondánkba bepakoltunk mindent, ami egyszer belefért, valami 15-20 úttal áthoztunk szinte mindent. Persze, maradt néhány bühü nagy darab, azok kedvéért béreltem egy kisteherkocsit (húúú de fura volt vezetni), Zoli segített és két úttal minden meg volt oldva.
Körülbelül két héttel azután meghalt a Honda. Pontosabban még most is működik, első kulcsra indul, de annyi baja van, hogy kétszer annyiba kerülne a javítás, mint amennyit ér. És mivel közben kaptam egy kis állást (mindjárt részletezem), megbízható járgány kellett.
Nem volt könnyű, mert ismét a legrosszabbkor álltunk neki vásárolni: kb. egy hónappal azután, hogy megjött a diákság és felvásároltak minden olcsóbb és jobb kocsit.
Végül kaptunk egy viszonylag újabb és jó járgányt (Toyota Corolla 2002), csakhát még most is fizetjük az adósságot miatta. Zárójel: láttátok volna, hogyan néztek ránk, amikor beállítottunk Andival, a Marek kollégájával vásárolni. Mármint hogy ő adott kölcsönt. Itt ilyen nincs, az amerikaiak magától értetődően bankkölcsönnel dolgoznak, fel nem fogták, hogy mi miért és hogyan nem...
Erről még csak annyit: nagyon jó érzés olyan kocsit vezetni, amiben minden van ami szükséges, és minden működik is, kifogástalanul... a Hondában az utóbbi hónapokban már semmi sem működött.
Munkát kaptam. Van itt, olyan 50 kilométernyire, Middlebury-ben egy kis zene- és tánciskola. Tavalyig csak tánccal foglalkoztak, idén kezdték el a zenét. Nos ott tanítok gitárt és énektechnikát. Egyelőre kevés a tanítvány, csak keddenként vannak óráim, de az is valami, és én mindig is élveztem a tanítást, főleg ha olyan embereket taníthattam, akiket érdekelt is a dolog.
Télen, ha éppen hóvihar van, kicsit izzasztó élmény kivezetni odáig és vissza. Az út kb. kétharmada autópálya, az utolsó szakasz viszont nem, ráadásul Amish vidék, tehát folyton lovasszekereket kell kerülgetni.
A suliról majd még mesélek, mert van ott pár nyaktörő dolog, amivel én európaiként nagyon nehezen szembesülök.
Mishawakában beköszöntött közben a tél, kb. húszcentis hó van, három napja folyton havazik, és a következő napokra sem jósolnak egyebet. Gyönyörű látvány, de hideg van (most, amikor ezeket a sorokat írom, -9 Celsiust mutat a hőmérő) és a közlekedés is eléggé vacak.
Itthon töltöttük az ünnepeket. tavaly Bostonban voltunk, és úgy döntöttünk, hogy idén itthon maradunk. No azért volt egy kis kiruccanás, mert Karácsony másodnapján elmentünk Chicagóba a Trans-Syberian Orchestra koncertjére. Aki nem ismeri ezt a bandát, az nézzen utána neten. Megéri. A koncertről azt kell mondanom, hogy zenileg is jó volt ugyan (ejha... kedvenc zenészeim egész lajstroma állt a színpadon: Chris Caffery és Alex Skolnick gitárosok, Johnny Lee Middleton basszusgitáros, Vitalij Kuprij és Bob Kinkel billentyűsök, Jeff Plate dobos - egytől egyig frakkban hehehe - , plusz egy vonószenekar, plusz egy kórus, plusz egy egész sor jobbnál jobb énekes), a műsor első fele teljesen karácsonyi volt - a Christmas Eve and Other Stories albumra épült, míg a második fele a friss Night Castle albumra, a show és a látvány viszont minden elképzelésemet felülmúlta. Soha ilyen színpadi produkciót nem láttam még. A teljes színpad moduláris, mozgó részekből állt, minden folyton mozgásban volt, fények, pirotechnika, lézershow... a Carmina Burana alatt lángokban állt a színpad. Érdemes utánanézni a Youtube-on, van pár elég releváns felvétel.
Végül még pár szó arról, hogy miért nem írtam az utóbbi hónapokban: mert otthon is és itt is elég durva dolgok történtek. Mindkét helyen undorító volt figyelni a politikát, a közéletet, és valahogyan nem volt gusztusom az egészhez. Tény, hogy összeszedem magam és pár dolgot mégiscsak megírok, mert ilyen a vezércikkíró...- nem tudom már ki mondta: a vezércikkíró az, aki a csata után jön és lelövi a sebesülteket.
Töltöm én is csőre...