Otthoniasodunk...

Immár több mint két hete vagyunk itt, és egyelőre nem panaszkodom a dolgok állására. Sőt, akár azt is mondhatnám: szeretem itt, Mishawakában, ebben a nyugis környezetben. Amikor megérkeztünk, jó pár óra repülés után kissé félálomba merülve szemléltem a tájat. Zoli (Toroczkai Zoltán professzor) hozott el a chicagói reptérről, a kocsi rádiójában éppen zajlott a demokrata párti konvenció. A táj errefelé meglehetősen hasonlít az erdélyire, csak jóval laposabb. Amolyan partiumi.
Egy éjszakát Zoliéknál töltöttünk, aztán másnap beköltöztünk bérelt lakásunkba itt, a Hickory Road-on. Ahhoz képest, hogy bérlakás-komplexum, nagyon jó, rengeteg zöld van itt, számtalan mókus futkos ide-oda, de nyuszit, vadludat, görényt, egyebeket is lehet néha látni.
Két napig Zoli és felesége, Ági hordoztak ide-oda, aztán nekiálltunk a kocsivásárlásnak.
Istenem, azok voltak a legrosszabb napok. Sógornőmékkel, Erzsóékkal megvitattunk minden egyes ajánlatot, napokon keresztül úgyszólván csak ezzel foglalkoztunk. Az egyetem szerencsére gyalog is megközelíthető (na azért közel nincs: 4 kilométer, olyan 45 percnyi gyaloglás).
Aztán múlt kedden meguntuk a dolgot. Zoli kölcsönadott kocsijával lehajtottunk a McKinley útra, leparkoltunk egy üres helyen és becserkésztünk néhány autókereskedőt.
Végül egy 1994-es évjáratú Honda Accordnál kötöttünk ki.
Kocsival itt lehet élni. Anélkül nem. Ez ilyen egyszerű, el nem tudom képzelni, mihez kezd ez az ország, ha a kőolajtartalék hamarabb fogy el, mintsem hogy alternatív energiaforrást találjanak...
A legtöbb formaság meglepően egyszerű volt és két nap alatt megszoktam, hogy itt az eladók meg a hivatalnokok alapállásban kedvesek, szolgálatkészek.
Csak a jogosítvány és a gépkocsi-beiratás ügye megy nehezebben, de annak is megvan a maga magyarázata: a BMV (Bureau of Motor Vehicles) állami hivatal, alkalmazottainak munkahelye bombabiztos, megengedhetik maguknak, hogy mogorvák és szőrszálhasogatók legyenek. Na de ez is a végkifejletéhez közeledik, hiszen ügyfelük ezúttal romániai viszonyokon edzett fickó, semmi hasonlóval errefele nem találkozhattak...
Feleségestül felvettek a liturgikus kórusba (elég híres, profi együttes), ott is elég sok furcsasággal találkoztunk.
Általában véve viszont az az érzésem, hogy a sok bizarr dolog zöme nem hiába van úgy. Mindennek oka van. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megfelel az én erdélyi agyamnak, de belátom, hogy nem véletlenül van úgy. Ezekre majd még visszatérek, van néhány egészen jellegzetes példám.
Tegnap szeptember 11 volt és persze, a csapból is a megemlékezések folytak (felvásároltuk olcsón Sameet, egy elutazó indiai poszdok cókmókját, azóta van tévénk, sőt, dvd-lejátszónk is).
Főzünk, rendszeresen, és búcsúzóul muszáj megdöntsek egy tévhitet: Amerikában LEHET finomakat enni. Csak persze nem vendéglőkben, gyorskajáldákban. Főzni kell.