Amerikai foci

Aki nem látott amerikai focimeccset, annak nem lehet fogalma róla, mekkora őrület itt ez a sportág. A legfeltűnőbb talán az, hogy nemre, korra való tekintet nélkül mindenki megvadul tőle.
A Notre Dame Fighting Irish egyelőre jól megy, a négy legutóbbi meccsből hármat megnyert a csapat.
Az egyetem bármit megtesz a csapatért, és nem csoda, hiszen onnan származik az intézmény pénzének egy elég jelentős része, a Notre Dame a focinak köszönheti hogy óriásit fejlődött, hogy Amerika első húsz egyeteme között van, hogy úgy emlegetik, mint a katolikus Harvardot.
De a focicsapat körül egyébként is sok minden forog, főleg érzelmek. Emlékszem, elköltöző családhoz mentünk - hirdetés alapján - bútort vásárolni, és a hölgy mindent eladott bagóért, de a focicsapat címerével ellátott lábtörlőt semmi pénzért...
Egyfajta élmény tévében nézni ezt a rendkívüli módon fizikai kontaktusra, ütközésre épülő, már-már brutális sportot.
Egészen más viszont látni a népünnepélyt, ami a meccset körülveszi.
Előre figyelmeztettek minket, szombaton ne menjünk az egyetem közelébe, meg se próbáljunk parkolóhelyet keresni.
Úgy adódott, hogy mégis oda kellett mennünk, mert a kórus standján árultuk a hamburgert, hot dogot, ilyesmit.
Eldöntöttük, hogy azért sem gyalogolunk odáig, felemás megoldást választottunk: az egyik viszonylag közeli nagyáruháznál parkoltunk, onnan már csak kb. 1 kilométert kellett baktatni.
Az annál közelebbi üzletek már jó pénzért árulták a parkolóhelyeket, és nem csak ők, a háztulajdonosok is kiadták a gyep szélét - nem ingyen.
Sörsátrak, hamburgeres sátrak, füst, kiabálás, pár részeg ember, hangos zene...
Ismerős?
Igen, kicsit olyan volt, mint tíz otthoni sörfesztivál egybegyúrva.
A ceremoniális része is figyelemre méltó. Már egyébként is úgy kezelik a játékosokat, mint az államfőket szokás, az egyetemen leállítják a forgalmat, ha éppen baktatnak át az öltözőből a pályára edzeni. Nem csoda, néhányuk éveken belül dollármilliókat fog keresni.
A meccs előtt két órával levonul az aranykupolás főépületből az egyetem vezetősége, a csapat, és a legnagyobb fúvószenekar, amit életemben láttam. Huszonhárom szuszafont (óriási, vállon cipelendő tubafajta) számoltam meg. A zenekar egyenruhában, a többiek öltöny-nyakkendő szerelésben végigvonulnak a campus központi parkján az üdvrivalgó tömeg sorfala között.
Az égen két F-akárhányas vadászgép cikáz ide-oda (az egyetem területén működő légirajból), minden elképzelést felülmúlóan hangos gépek. Én rockzenész létemre igazán hozzászoktam a nagy hangerőkhöz, de majd beszakadt a dobhártyám...
Nem láttam a meccset a stadionból, akik bemerészkedtek, azok se sokat láttak, hiszen a sokezer diák egytől egyig lábon állva izgulja végig az eseményt, és az óriási stadionban, komoly távolságból, ráadásul fentről, száz ugrándozó diák feje között leskelődve nem sok minden látszik, főleg nem az az ovális izé, amit futballabdának neveznek errefele.
Mazsorettek, üvöltő skót dudák, üvöltő tömeg, a fúvószenekar időnként eljátsza a Csillagok Háborújából a birodalmi indulót...
Az az érzésem, a népünnepély fontosabb, mint ami a pályán történik, hiszen száz meg száz ember nézi végig a játszmát a stadion mellett, kívül, tévében.
Engem azért nem tudna annyira magával ragadni a dolog. A meccset fél szemmel megnézem, de ha lehet otthon.
Már csak egyvalamit súgnék meg: egyik komoly ambícióm, hogy megértsem a másik nagy amerikai őrületet, a baseballt. Fogalmam sincs, miről szól az a játék. Ha majd kiderült, megírom.