Na akkor most kipakolok...

Nem kell megijedni, csak az amerikai zenekultúrától lett nagyon tele a lila csíkos fürdőgatyám.
Egy álló évfolyamon keresztül énekeltünk a Notre Dame egyetem liturgikus kórusában. Nagyszerű együttes, óriási potenciál, szinte korlátlan lehetőségek.
Sajnos két hatalmas gonddal kell megütközni. Az egyik az, hogy bár mindkét karnagy ragyogó szakember, kitűnő előadó és pedagógus, egy valamihez egyikük sem ért: a vokál-pedagógiához. Bemelegítés és hangképzés címén annyira fárasztó dolgokat műveltetnek, hogy az engem teljesen elkeserít. Volt egy kritikus pillanatom, Húsvét reggelén. Már azelőtt, Nagycsütörtöktől kezdve minden egyes nap - írd és értsd - HÉT ÉS FÉL ÓRÁT énekelt a kórus. Nem kell különösebb szaktudás ahhoz, hogy belássuk: ezt nem lehet büntetlenül megtenni egy emberi hanggal, és főleg, nem lehet elvárni, hogy a harmadik nap végén ugyanúgy szóljon minden, mint a legelején.
És akkor Húsvét reggelén, amikor mágiára lett volna szükség, hogy a kórust még egyszer, utoljára énekképessé pofozzák, a karnagy nekilátott a legfárasztóbb kromatikus szolfézsgyakorlatoknak...
Nem akarom részletezni mi és hogyan hangzott el az esti Vesperáson... sírhatnékom volt.
A másik nagy gond az ízléssel van.
Úgy tűnik, az amerikai kóruskultúra nem hajlandó ismerni semmit Palestrina és a 20. század között. Amikor nagy nehezen bekerült a repertoárba két Mendelssohn (Verleih uns Frieden és Richte mich Gott) és egy Bach tétel (Ruht wohl a János-passióból), láthatóan nem rajongtak érte, már attól is frászuk volt, hogy németül kell énekelni. Speak English, or die. Azon kívül még egy Mozart Laudate Pueri (A Vesperae solemnes de Confessore K339-ből) volt az egyetlen klasszikus darab. Ezzel, hat-hét tucat reneszánsz hömpöly meg ugyanannyi izzadságszagú kortárs darab mellett le volt tudva a barokkot, a klasszicizmust és a romantikát felölelő háromszáz év zenetörténelme.
Végigénekeltünk pár tucatnyi névtelen kortárs angol meg amerikai szerzőtől iszonyatosan lapos, öncélúan disszonáns és üres, semmitmondó darabokat.
Ne értsenek félre: akadt ott jó mű is. John Rutter Winchesteri Te Deuma, vagy Edgar Bainton And I Saw a New Heaven című darabja például csodálatos. Ugyanolyan nehéz és disszonáns művek, de mindennek értelme van, és súlya, hatása van, ha úgy tetszik, katarzisa.
Mindennek a tetejébe a hetvenes taglétszámú kórussal állandóan gregoriánt énekeltetnek. A laikusok kedvéért elmondom: gregoriánt legfeljebb csak kamarakórus méretű együttes tud jól előadni, ahol a tagok alaposan össze vannak szokva, érzik egymás lélegzetét, és ismerik a gregorián előadásmódját. Másképpen holt unalom, se vége se hossza kornyikálás lesz az egész, arról nem is szólva, hogy hetven diák között mindig akad legalább egy, aki minimum egy hangot melléénekel. Az egyszólamú, tökéletes homogén hangzásra törekvő gregoriánban pedig a félreénekelt hangot a süket is meghallja.
Néha odarámoltak a templomba, a nagyszerű orgona mellé egy kisebb fúvóskart. Kezdtem tudomásul venni, hogy itt középút nincs, itt vagy lassan és halkan hömpölyög a zene, vagy dörög és harsog minden.
Az utolsó cseppet ebbe a pohárba pénteken zuttyantották bele, az évzáró szertartáson. Az egyetem kórusai mellé ugyanis odacsődítették a (szerintem) kontinens egyik legnagyobb fúvószenekarát.
Zárójel:
Nincs a zenében rosszabb találmány széles e világon, mint a rezesbanda. Négyes sorokban való masírozásra alkalmas, de semmi egyébre nem, zenére, igazi zenére pedig biztosan nem. Ez az ízléstelen monstrum összesen két árnyalatot tud produkálni, a fortissimót és az ájult káoszt.
Tehát ha nem harsog fülrepesztő hangerővel, akkor halkan nyivákol, bizonytalan lesz és ritmikailag esik szét. Kivételhez még nem volt szerencsém.
Zárójel bezárva.
Odacsődítették tehát a félteke legnagyobb rezesbandáját, hogy amit csak lehet kísérjen, azon kívül meg saját darabokkal "gyönyörködtesse" a népet. Hogy ezek mik voltak? - többek között Mozart Ave Verum Corpus-a (igen, a világ egyik legszelídebb, legmelegebb kórusműve, rezesbandán), meg Bach Ária a g-húrra. Utóbbi nagyjából felismerhetetlen lett, mert valaki ügyeskedett, és megbuherálta a művet, teletömte plusz szólamokkal, hogy a szerencsétlen szaxofonisták meg a basszusklarinétosok is játsszanak valamit.
Mindennek a tetejébe, hogy mindenki produkálhassa magát, két művet az általam valaha látott legrosszabb karmester hadonászott végig. Soha ilyen kétbalkezes fickót nem láttam, még elsőéven a Zeneakadémián sem.
Borzalmas produkció volt, egyedüli vigaszt csak a kivételesen jól sikerült Elgar O salutaris hostia jelentette.
Végiggondolva a dolgot, ez kicsit olyan mint a féltrágár átok: ha van mivel, ne legyen kivel.
Itt, Amerikában, ahol mindenre van lehetőség, pénz és jószándék, annyira hiányzik a jó ízlés és az igényesség, hogy ezt nem tudom hova tenni.
Sok minden szerepet játszik ebben. Kiemelném a dzsesszt, amely egyfajta amerikai népzeneként bevonulva a köztudatba, összeszövődik a patriotizmussal. Dzsesszesen játszani, annyi mint amerikaiasan játszani, és ez sajnos sok esetben eldönti a vitát.
A másik, a nagyzási hóbort, a bizonyítási vágy. Mi az ördögre jó egy száztagú fúvószenekar mint arra, hogy megmutassa: nekünk aztán nem kell spórolni!
Az eredmény szomorú: ebben az országban nem igazán tudnak mit kezdeni olyan szerzőkkel, mint Charpentier, Schütz, Buxtehude, Bach (!), de néhány kivételtől eltekintve még Haydn is gondot okoz. Nem is nagyon kínlódnak vele. A reneszánsz hömpölygés az jó, mert hatalmas.
A harsogás is jó, mert hatalmas. Ha nem hatalmas, akkor unalmas. És nem amerikai.
Az amerikai zene kicsit olyan így, mint az amerikai sport (speciel, az amerikai foci): látványosan brutális, erőmutatványra, fizikai teljesítményre és gyötrő bizonyítási vágyra épül.
Ez pedig végtelenül elszomorít...