Susan Boyle és a szavak

Ha van valami, amit itt, Amerikában a bosszantásig túlhajtanak, az a politikai korrektség. Ez részben neveltetés kérdése, ugyanúgy mint az amerikaiak sajátos műanyag mosolya: egy széthúzott száj a "cheese" szónak megfelelően, üres tekintettel párosulva. Nem kell annak kifejeznie semmit, egyszerűen hozzátartozik a kommunikációhoz, megolajozza azt, és kész. Kedvességüket nem gondolják komolyan, sőt, egyáltalán nem gondolnak semmit se róla, egy automatizmus, egy beidegződés az egész.
Ez működik a szavak szintjén is, és a tipikus amerikai lassan semmit nem nevez a nevén. Mondok egy szélsőséges példát.
A mai prédikáció a Szent Szív Bazilikában Susan Boyle, a brit énekesnő-hamupipőke sztorijával kezdődött, valaki elküldte a páternek a youtube linket.
Ő meg így ecsetelte az új sztár fizikai megjelenését: szépsége nagyon közönséges...
Majdnem elröhögtem magam, pedig sírnivaló. Erdélyben, sőt, a világ szinte összes többi részén simán kimondták volna (még a pap is, azt hiszem), hogy csúf mint a fekete éjszaka... Mert ez a nagy igazság, sértés, sértődés mellőzve.
Én nem igazán értem, mi értelme van ennek a nyakatekert fogalmazásnak, hiszen az egyetlen dolog, ami megváltozik ezzel, az a szavak hangzása. Az értelmük UGYANAZ MARAD. A pap is, a hívek is ugyanazt értették a körmönfont költői húzás alatt, és maga Susan Boyle is azt értette volna, ha történetesen jelen van: csúf, mint a fekete éjszaka.
Miért bosszant mindez? - mert lassan már semmi nem jelent semmit, illetve minden mást jelent, mint eredetileg, és az egész nyilvános beszéd átalakul valamiféle borzasztó szövevénnyé, komplikált lokális, kultúrafüggő konvenciók halmazává, ami a bennfentesek számára ugyanazt a kegyetlen igazságot tartalmazza a kedvesség és a jóindulat álságos álarcába bújtatva.
Iszonyúan finom árnyalatok alakulnak ki, és ezt az érzékeli igazán, aki idejön több-kevesebb időre. Angolul kitűnően beszélő külföldiek szájából elhangzó, teljesen jóhiszemű, ártalmatlan mondatok sértődést okoznak, mert súrolják valamelyik tudatban-tudatallatiban rögzült igazságkerülő mellébeszélési forma határát. A másik oldalról szemlélve pedig, az amerikaiak nem értik, hogy az a sok lüke külföldi, aki jól beszél angolul, miért nem reagál arra a sok finom utalásra, ami az ő esetükben már ezerszer meghúzta volna a vészcsengőt. Meg sem fordul a fejükben, hogy nincs genetikailag-nevelésileg beépített átértelmező gépezetük, hogy a szavakat egyszerűen a szótári értelmük-értelmeik szerint emésztik meg.
És a legszomorúbb az, hogy ez teljesen áthidalhatatlan, egyszerűen értelmetlen azzal próbálkozni, hogy elmagyarázzuk egy amerikainak: figyelj, haver, mi őszintén beszélünk, a szavak értelme nálunk a legtöbbször az, amit az értelmező szótárban megtalálsz. És ha azt kérded "hogy vagy?" (amit minduntalan kérdeznek, választ nem várva rá egyébként), hát nem fogom azt mondani, hogy nagyszerűen. Nem, nem haldoklom, nem tartom a zsigereimet a markomban, egyszerűen csak gyatrán vagyok, mert rosszul aludtam, nem ittam elég kávét, vagy fáradt vagyok, vagy mittudomén. Lehet, csak annyi a bajom, hogy bosszant a sok mellébeszélés...