Olimpiai utórezgés

Eszem ágában sincs beleugatni abba a rengeteg meddő vitába, ami a napokban errefele folyik a vancouveri téli olimpia eredményei, körülményei, közvetítése stb. kapcsán.
Azt azért nem állhatom meg szó nélkül, hogy az Egyesült Államok mesésen álszent, képmutató olimpiai szövetsége hazaparancsolta egyik sportolóját csak azért, mert egy jót bulizott megérdemelt győzelme után. Ráadásul megparancsolták neki, hogy hazudjon, állítsa azt, hogy önszántából jött haza...
Olyannyira tipikus ez az eset erre az országra, hogy nagyon fáj. Az amerikaiak egy kritikus tömege sajnos képes arra, hogy etikussá, mi több hazafiasan magától értetődővé magyarázza a guantanamói vallatási módszereket, biblikus érvekkel támasztja alá a kapitalista harácsolás gőgjét (templomi tanfolyamok vannak errefele arról, hogy miként bizniszeljünk Jézus utasításai szerint), de szent borzadályba merevedik attól, ha meglát egy meztelen vagy félmeztelen emberi testet, netalán ha valaki aranyéremmel a nyakában a "Team USA" trikót viselve enyeleg egy buliban. Menjenek a fenébe mindnyájan!
Amiről igazán beszélni szeretnék, az a műkorcsolya, különösen annak a zenével való kapcsolata.
Istennek hála eljutottunk egy eléggé kiegyensúlyozott korszakba, hiszen az orosz hegemónia meghasadásával igazán csak most kezdenek a dolgok a helyükre kerülni.
Olyan dolgokról beszélek, mint a technika, akrobatika, és a művészi kifejezés közötti kényes egyensúly, amely ennek a sportnak annyira sajátossága.
Ha a nagy ugrások szép kivitelezése mellett a kifejezőerő is szempont, sőt, lényeges szempont, akkor egyszeriben nagyon fontos lesz a kísérőzene. Céltalanul borongó semleges zongorafutamokra lehet ugyan szépeket ugrani, de nem lehet a nézővel semmit elhitetni, nem lehet őt meggyőzően elragadni semmilyen más világba. Márpedig ha ez nem sikerül, akkor az egész hiábavaló, a műkorcsolya szóból nem jön össze a mű- előtag.
És azt kell mondjam, hogy bár eddig is volt sok kiemelkedő zene a különböző nemzetközi versenyeken (és ez gyakran rendkívüli teljesítményhez vezetett), igazából csak most kezdődik a kísérletezés. A vancouveri olimpia szolgált mindenféle példával.
Az egyik amerikai páros például szépen túllőtt a célon, amikor Rossini Stabat Materének zárótételét, az "In sempiterna saecula" duplafúgát választotta ki - természetesen a koregráfia igényeinek megfelelően montírozva.
Nem másért, de ez a tétel az általam valaha hallott két legenergikusabb zenemű egyike.
A kezdőakkordtól a coda előtti hatnyolcados, első tételt idéző részletig az egész egy hatalmasan örvénylő g-moll energiaforgatag. Aki nem hiszi, esetleg nem ismeri a művet, hallgasson bele: http://www.youtube.com/watch?v=PR1rYzZIaFA
Nos korcsolyás legyen a pengéjén, aki vállalja, hogy nyomába ered ennek a hangáradatnak, tartja a tempót, képes ugyanezt az energiát sugározni. Az Evora/Ladvig páros messze lemaradt, folyton az volt az érzésem, csak kullognak a zene nyomában, még akkor is ha a vágás-montírozás gyakran megtörte annak emberfeletti erejét.
Két nagyon sikeres példát is kiemelnék, Mao Asada ezüstérmes japán lány választását, Rachmanyinov cisz-moll prelűdjének zenekari átdolgozását. A tehnikai hibákkal de döbbenetes kifejezőerővel korcsolyázó Asada látványa, Rachmanyinov félelmetes egyszersmind erotikus haláltánca és a kedvenc hangnemem (kissé cisz-moll mániás vagyok) lenyűgözött, páratlan élményt nyújtott, utána percekig nem jutottam szóhoz.
Ugyanez volt az eset - bár nem végig, csak a műsor pár pillanatáig a Davis-White amerikai jégtánc párosnál, ők az Operaház Fantomjának néhány tételéből ragasztottak egy fergeteges lehetőséget maguknak. Az utolsó pár másodperc lélegzetelállító volt.
Az Egyesült Államok színeiben magát negyedik helyre felkorcsolyázó újonc, Mirai Nagasu kitűnő - bár kissé sötét - zenét választott, talán csak a művészi érettség hiányzott ahhoz, hogy Mozart Rekviemjéhez foghatót korcsolyázzon. A zenemű egy része, pár üteme (és az a pár ütem ott volt a montázsban) a halálon túlról íródott, úgy, hogy Mozart ceruzát fogó keze még ebben a világban alkotott, a többi része már nem. És ehhez a zenetörténelemben egyedi pillanathoz akkor is képtelenséggel határos egy tizenéves kislánynak teljes mértekben felemelkedni, ha se ő, se a közönség mit sem tud a darabról, csak hallgatja azt:
http://www.youtube.com/watch?v=swkT07TP-mo
Mindezek után az én következtetésem az, hogy Istennek hála, a műkorcsolya immár egyre kevésbé egyik vagy másik szempont foglya, immár minden számít, és ez így van jól.
És itt téved nagyot Jevgenyij Pljuscsenkó, amikor elirigyli amerikai vetélytársa, Evan Lysacek aranyát, szvanyú szőlő módra négyszeres ugrását emlegetve, amit Lysacek elmulasztott.
Nem, kedves Jevgenyij (szólíthatlak Jenő cárnak?), a műkorcsolya nem CSAK sport, hanem sok minden egyéb. Ha úgy gondolod, javasold, hogy kizáró jelleggel vezessenek be egy mozzanatot, amikoris mindegyiketek kivonul, és ugrik egy négyszereset. De azt állítani, hogy a négyszeres ugrás önmagában pótol mindent, hogy aki arra képes, az jobb mindenki másnál, kicsit egyoldalú szemlélet, nem gondolod?
Evan Lysacek nem ugrott ugyan négyszereset, de tökéleteset korcsolyázott. Te megugrottad a magadét, de szinte egyetlen ugrásod sem volt "tiszta". Dőlt szögben értél földet, nem volt meg a három teljes fordulat, stb. Minden elismerésünk a tied, de azon az estén valaki jobb volt nálad. Előfordul.
És sportszerűségre vallana részedről, ha nem morognál emiatt.
Nem zárhatom le ezeket a sorokat anélkül, hogy szót ejtenék a koreai királynőről, Kim Yu Na-ról, aki egyszerűen fenomenális. Koreainak lenni úgy, hogy az egész ország elvárása a te vállaidon van, és Japánt, az ősriválist kell legyőznöd, olyan teher, ami alatt a legtöbbünk összeroppanna. Talán ilyen lehet a japán kendósok helyzete, amikor a világbajnoki döntőben a koreaiakkal kell megmérkőzniük. Közöttük is akadt egy, aki fenomenálisan, legendásan emelkedett a helyzet magaslatára. Akinek van ideje, nézze meg ezt a dokumentumfilmet, megéri: http://www.youtube.com/watch?v=tPR_L1wG45o&feature=related
Folytatásai oldalt a linkek között, sajnos angoltudás kell hozzá.
Ugyanilyen egyszeri, történelmi teljesítmény volt Kim Yu Na két jégijelenése.
Ez előtt csak fejet hajtani lehet.